Simone Davies · Junnifa Uzodike

Montessori ​baba

Nagyon jó, átfogó összefoglalója a Montessori elveknek, a kezdetektől. Minden fontos téma benne van, cserébe nagyon sok minden csak érintőlegesen szerepel, további ajánlott olvasmányokkal.

A Montessori módszer lényegét úgy tudnám összefoglalni, hogy az első pillanattól kezdve a baba saját kompetenciáit erősíti, ezzel pedig lépésről lépésre egy független személyiség fejlődését támogatja. Teszi mindezt bizalommal, tisztelettel, kedvességgel és azon körülmények megteremtésével, amiben a baba minden téren fejlődni tud. Jól hangzik, mi?

Azért van néhány dolog a módszerben, ami számomra nagyon idegen, és ösztönösen érzem, hogy nem tudom befogadni (pl. ne dicsérd a gyerekedet – érteni vélem a logikát mögötte, sőt, bizonyos értelemben, azt hiszem, alkalmazni is fogom, amit a dicséret helyett javasol, de hogy sose dicsérjem a saját gyerekem… na neeee. 🙂 A másik a szoptatva altatás. Mélységes hülyeségnek tartom, hogy majd amiatt fog felnőtt korában evéssel vigasztalódni, mert én szoptatva altattam, nyugtattam. A szoptatás több mint táplálás, biztos, hogy nem fogom megvonni a gyerekmtől, akit megnyugtat, ellazít, és akinek igénye van erre, holmi nevelése elvek nevében.)

De ezeket könnyű lélekkel el tudom engedni, mert bár még igencsak világtalanként mozgom az anyukalétben, azért kezdem kapisgálni, hogy egyetlen módszer sem lesz teljes egészében a sajátom, hanem majd alkalmazom mindegyikből, amit jónak érzek.

A Montessori módszer alapja viszont nagyon tetszik:

tiszteljük a babákat, mert ők is emberek, és nekik is jár a kedvesség, udvariasság, türelem. Sokszor kinevetik online cikkekben azt az eltúlzott jelenséget, amikor a szülő engedélyt kér a gyerekétől, hogy pelenkázhassa. Pedig ez maga a Montessori módszer, na persze nyilván nem ilyen kisarkítottan kell értelmezni. De a gyereknek (egy babának is!) igen is joga van tudni, mi zajlik körülötte, mi történik vele vagy épp mi fog történni. Joga van hozzá, hogy ne csak pakolgassák ide-oda, a feje fölött döntéseket hozva az életéről. Ha az ember nem egy tárgynak kezeli a babáját, hanem folyamatosan kommunikál vele, azzal a saját dolgát is megkönnyíti, hisz a baba sokkal hamarabb rá fog ismerni helyzetekre, és sokkal együttműködőbb lesz (és persze, azokra a helyzetekre is ráismer, amik kellemetlenek neki, és jó előre elkezd tiltakozni…:D).

Nyilván lehet erre mondani, hogy okéé, de egy szülő ezt automatikusan csinálja. Hát, biztosan sok szülő csinálja automatikusan, de nem gondolnám, hogy mindenki. Én pl. sosem voltam az az ember, akinek be nem áll a szája, így nem jön természetesen, hogy a babámhoz folyamatosan beszéljek, főleg, ha még kimerült is vagyok.

Szóval igen is jól jön a tudatosítás ilyen téren.

Nagyon tetszik még az az alapelv is, hogy “figyeljük meg a babánkat”. Vagyis ne automatizmusokkal reagáljunk helyzetekre, egyfajta listát pipálgatva, hanem figyeljünk meg a babát, és az adott pillanat alapján próbáljunk meg rájönni, mire is lehet igénye. Na persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, de talán idővel azért egyre egyszerűbb.

Az is szimpatikus, hogy tulajdonképpen a Montessori módszer lényege az, hogy minél hamarabb függetlensége neveljük a babákat. Nyilván nem szigorral és érzelmi szikársággal, hanem azzal, hogy már a kezdetektől válaszlehetőségeket nyújtunk nekik. Ne mi adjuk a kezébe a játékot, hanem várjuk meg, hogy ő nyúljon a választott tárgy felé, két ruha közül azt adjuk rá, amelyik felé fordítja a fejét stb. (Na, ez is olyasmi, ami jól hangzik, de nyilván nem mindig megvalósítható a mindennapokban, hogy én divatbemutatót játszak a babámmal… 😀 de itt is az elv a lényeg, a szemlélet, nem az, hogy tilos kivenni azt a bodyt a fiókból, ami először a kezembe akad…:D)

A Montessori elvek nagyon egybecsengenek az egyszerűbb gyerekkor módszer elveivel. Kevesebb tárgy, kevesebb inger, tudatos jelenlét. Anyagok tapintása, illetve ami nekem új volt: a szépség, esztétikum megjelenése már babakorban is. A babáknak is joguk van arra, hogy szép környezet vegye őket körül.

Szerettem nagyon, hogy korosztályos felosztásban mutatja be a nagy mérföldköveket. Biztosan fogom még lapozgatni, ahogy nő a gyerekem, mert jó egyben (mégsem túlírva) látni, mi jellemző az adott korszakra, mit várhatok a következő hónapokban, és mivel tudom megtámogatni mindezt a fejlődést.

Azt a gondolatot is elviszem magammal ezzel kapcsolatban, hogy a fejlődési mérföldkövek maguktól is megtörténnek, siettetni nem tudom őket, viszont abban segíthetek, hogy ne lassuljon a fejlődés. (Tudom, ez nüansznyi eltérés, de érteni vélem. Amíg nem elég érett rá a gyerek, addig fejen is állhatok, akkor se történik meg, de amikor már megérett rá, akkor tudom megsegíteni a folyamatot.)

A könyv elég határozottan leírja azt is, milyen környezet lenne a legjobb a babának. Hát, ez az, amit talán a legkevésbé tudok követni, a lakásunk nem éppen Montessori-kompatibilis. De erre se kell rágörcsölni, mert azért nem szabad figyelem elől téveszteni azt az igazságot, hogy a gyereket elsősorban szeretni kell. Ha jól szeretjük, talán tök mindegy, volt-e a szobájában annó vízszintes tükör. Szóval inkább azok a passzusok voltak nekem fontosak, amik errő a jól szeretésről, azaz az érzelmi biztonság megadásáról szóltak.

Az egyik kedvenc oldalpárom talán mégis az volt a könyvben, ami arról írt, egy szülő mit tehet azért, hogy ne égjen ki, ne merüljön le. Most valami olyasmit fogok mondani, ami tudom, hogy manapság nem “divat” anyaként, mert inkább azt várja a társadalom, hogy áldozz fel mindent és égj ki minél hamarabb (az aztán mindenkinek szuperjó lesz, ugye), de én még soha eddigi életemben nem éreztem magam annyira feljogosítva az öngondoskodásra és a magammal való törődésre, mint anyaként (más kérdés, mennyire tud megvalósulni, de mivel tudatosan priorizálom a dolgot, meg hát nagy mázlista is vagyok sok szempontból, ezért talán nem is állok olyan rosszul). Mert az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyerekemnek adhatok, az egy kiegyensúlyozott és boldog anya.

Erre tényleg nagyon jó ötleteket ad a könyv, és örülök neki, hogy ez is megjelent benne.

Nyilván lehet egy olyan érzése az embernek a könyv olvasása közben, hogy egyrészt ezt így mind úgysem tudom megvalósítani, akkor meg minek is, és csak a bűntudat nő bennem emiatt… másrészt a valóság is sokszor messze áll attól, amilyen képet a könyv mutat a babázós mindennapokról. (Ja, persze zenéljek neki, vigyem társaságba, legyen minél többet a játszószőnyegen, készítsek neki forgót, rakjak művészeti alkotásokat a falra, rendezzem át az összes szobát – amikor egyes napokon azt is sikernek éli meg az ember, ha a baba alapvető szükségleteit sikerült ellátni, és egyik családtag ép esze sem ment el.)

De tényleg azt mondom, nem az a lényeg, hogy elvesszünk a részletekben, és rágörcsöljünk arra, hogy juj, nincs montessoris kiságyforgója a gyereknek, majd biztosan emiatt éri valami behozhatatlan hátrány. Pont elég, ha magunkba szívjuk a könyv esszenciáját, és elkezdjük egy valódi kis emberi lényként és személyiségként látni a babánkat, akinek jár a tisztelet, akinek lehetnek véleménye és preferenciái, és akivel kapcsolatban bízhatunk abban, hogy ha következetesen törekszünk rá, hogy megtámogassuk a saját magába vetett hitét, építsük a kompetenciáit, akire kíváncsiak tudunk lenni, akkor mindezzel szépen lassan egy kompetens és független emberkét nevelünk.