Rudolf Panka könyves blogja

Olvasmányélményeim megosztása

  • Szabó Magda

    Régimódi ​történet 

    Családregény, terápiás írás, nagyívű anyaggyűjtés objektivitásra törekvő feldolgozása, a magyar Száz év magány, egoista köldöknézegetés?

    Akármelyik, mindegyik és egyik sem.

    Én kifejezetten szeretem azokat a műveket, amiket nem egyszerű besorolni valamilyen műfaji kategóriába, mert ezeken a határterületeken tud megszületni az igazi művészet, de legalábbis valami izgalmas.

    A Régimódi történet mindenképpen izgalmas, mert az olvasó nemigen tudja eldönteni az első oldalakon, hogy mit is várhat tőle. Engem a történelmi áttekintés az elején elriasztott kissé, aztán ahogy időben és térben zoomoltunk befelé, a konkrét emberek konkrét életére, úgy lett egyre izgalmasabb, mert mindig is az emberek érdekeltek a legjobban.

    Ebben pedig vannak izgalmas személyiségek dögivel – már a nevük is regényes és irodalmi. Sokat gondolkodtam azon, hova tűntek napjainkra azóta az olyan nevek, mint Gacsáry Emma, Jablonczay Lenke, Rickl Mária. Igazi embereknek nincs ilyen neve, csak irodalmi hősöknek… 🙂

    Ezeket az izgalmas személyiségeket mutatja be rendkívüli alapossággal a könyv. Néha túlzott alapossággal. Szabó Magda érdemeit mutatja, hogy többször előfordult velem, hogy nagy élvezettel olvastam egy aktuális történést, mire az adott fejezet lezárulta után fogalmazódott csak meg bennem, hogy oké, de mi ebben a pláne. Ezt úgy értem, hogy végtelenül hétköznapi történéseket mesél el a szerző olyan módon, hogy tulajdonképpen lerágod a körmödet. Csak mivel a valóságról szól, ami gyakran unalmas, banális, olyan nagy játéktere nincs a dramaturgiában, és a végére kipukkad a lufi, lemarad a “csattanó”.

    Ez a jelenség a legtöbbször szórakoztatott, és csak néha éreztem tőle átverve magam. 😛

    A könyv korrajznak sem utolsó – egyik kedvenc részem az volt, amikor Szabó Magda az egyik női felmenőjének pénzügyi füzetéből rekonstruálja az akkori mindennapokat. Ennél hitelesebb kordokumentum még egy napló se lehet, mert igen csak nagy alapossággal jelentek meg benne a rendszeres és eseti kiadások, így a megvásárolt tárgyakon és szolgáltatásokon keresztül elég jól kirajzolódik az akkoriak élete. Jót mosolyogtam rajta, hogy bizony több mint száz évvel ezelőtt is rásóztak minden szirsz*rt a kisbabás anyukákra… :))

    A szokásrendeken pedig a modern olvasó csak megütközni tud… hihetetlen, mennyi minden beszabályozott az “illem”. Szerintem ennek lehetett jó oldala is: kevésbé volt kérdés, milyen helyzetben mit szokás, mi az, amivel nem sérted meg a másikat. Én hajlamos vagyok egyszerű figyelmetlenségből bizonyos illemszabályokról megfeledkezni (pl. hogy aki vendégül látott, azt illik visszahívni, és hasonlók), néha nem bánnám, ha manapság is lenne ilyen, mindenki által ismert és követett protokoll. Viszont mai szemmel néha hihetetlen, miket fel nem áldoztak az “így illik” oltárán – akár egyes családtagok boldogságát is, illetve a nagyvonalúság, megbocsátás, (újra)kapcsolódás lehetőségét. Na, ezt nem hiányolom, illetve igyekszem leépíteni a saját életemben is.

    Ami pedig a leginkább megérintett az egész történetből, az Jablonczay Lenkének, azaz Szabó Magda anyukájának a családhoz való viszonya. Nem akarok spoilerezni, de annyi talán elárulható, hogy kisgyerekkorában nem bántak vele túlzottan jól a rokonai, akiknél nevelkedett. Vagyis, mondjuk ki, egyszerűen bántalmazták. Ezeket a részeket nagyon nehéz volt olvasni – ahogy azt is, hogy ennek ellenére a kamasz, majd később a felnőtt Lenke mégis hogyan kötődött ezekhez a családtagokhoz. (Az meg egészen bicskanyitogató volt, hogy aki a leginkábbb bántotta, annak lett aztán ő a szeme fénye.)

    Na persze tudom ennek a pszichológiai hátterét: a gyereknek létszükséglete a gondozóihoz való kötődés, nincs más választása, mint kötődni. És emiatt azt is értettem, miért nem volt soha hajlandó meghallgatni a “másik oldal” érveit és magyarázatait: ha nekik megbocsátott volna, ha elfogadja az ő verziójukat, akkor ez a kötődés sérült volna, mert hogy tudsz felnőtt fejjel tovább kötődni ahhoz, aki gyerekként ilyen brutális módon elárult. Így marad a hála, a kötődés, másik oldalon pedig a tagadás.

    Szabó Magda pedig tényleg igyekszik úgy írni minderről, hogy nem foglal állás, leginkább csak bemutat és nem minősít. Azért az Ókútból (amit a Régimódi történet folytatásaként azonnal elkezdtem olvasni, miután emezt becsuktam) kiderül, hogy ő sem minden indulat nélkül állt ezekhez a dolgokhoz.

    Számomra nagyon emlékezetes olvasmányélmény marad – nem is feltétlenül tökéletessége, de különlegessége okán. És ha már kötődés: azért 600 oldalon túl az ember szívéhez nőnek ezek az alakok… bizony, egy kicsit hiányozni fognak. 🙂

  • Stacey O’Brien

    Wesley, ​kedvesem

    Egy bagoly és egy lány különös és különleges története

    Sokat gondolkodom az etikus állattartás minkéntjein. Nem vagyok ebben radikális, például nem gondolom, hogy hobbiállatot tartani mindenképpen állatkínzás (ilyen véleménnyel is összefutottam már), viszont nagy híve vagyok a felelős állattartásnak – azaz igen is úgy tartsuk az állatot, hogy a lehető legjobban figyelünk az igényeire -, illetve a mentett állatok befogadásának, az állatkereskedések, tenyésztők ellenében. (Viszont én se vagyok szent, szegény tengerimalacaim valószínűleg jobban örülnének a gyakoribb ketrectakarításnak és karomvágásnak.)

    Ennek okán mindig szkeptikus vagyok azokkal a helyzetekkel, amikor vadon élő állatokat tartanak hobbista módon emberek – de rögtön felvetődik bennem annak a dilemmája, hogy minden hobbiállat vad fajtársaitól eredeztethető, tehát őket is valaha vadként kezdték el háziasítani. Oké, ebben az értékelésben nem fogom megoldani ezt a furcsa filozófiai dilemmát, mindenesetre ezek miatt a kérdések miatt félve vettem kézbe ezt a kötetet.

    A kötetben felvázolt helyzet valahol ezeknek a dilemmáknak a határán egyensúlyoz, mivel Wesley mentett és röpképtelen bagoly, elviekben a vadonban minimálisak a túlélési esélyei. Később azért megtudjuk, hogy mégis megtanult repülni, de addigra már gazdája egészen lenevelte minden eredeti ösztönéről, így esély sincs a szabadon engedésére. De érezzük, Stacey erre nem is vágyik.

    A hivatalos alapszituáció szerint ő egy biológus, aki azért kapja Wesley-t, hogy testközelből tanulmányozza a gyöngybaglyok viselkedését, ám végül a madár igazi társállattá, sőt, igazi társsá válik számára.

    Kívülről nézve kicsit még érthetetlen is, hogy ez a szép, sikeres, a show biznisz világában forgó fiatal lány miért vállalja be a bagolyköpettől, kisállat csontoktól rohadó szobában élést, egerek módszeres és rendszeres lemészárlását, illetve a szociális életére mért csapásokat (évekig senki sem léphet be a szobájába Wesley miatt, titkolóznia kell ésatöbbi).

    Az az igazság, hogy pár hónapos baba mellett azért volt jó olvasni ezt a könyvet, mert a nemalvós éjszakákon és átnyüglődött nappalokon gondolhattam arra, hogy lehetne ez rosszabb is, legalább nem egy göngybagolyfiókát kell nevelgetnem.

    Azt hiszem, a válasz körülbelül annyi lehet, hogy Stacey egy kicsit bolond, a szó nemes értelmében. Borzasztó nagy elhivatottság kellett ahhoz, amit végigcsinált Wesley-vel, én erre egészen biztosan nem lennék képes.

    A kötet maga olvasmányos, és ami igazán üdítő volt, az a fanyar, sokszor önreflektív humora. Stacey pontosan tisztában van a helyzet furcsaságával.

    Még emberi kapcsolatok hosszára vonatkoztatva is lenyűgöző az a majdnem két évtized, amit ők együtt töltenek, és az a rengeteg áldozat, amit Stacey megtesz ezért az állatért. Wesley-től pedig sok mindent kap vissza: megismerhet egy igazán különleges idegen “nyelvet”, megtapasztalhatja, milyen az, ahogy egymáshoz csiszolódnak a bagollyal, átérezheti hogy egy ilyen kis lény is képes a kötődésre, és persze a vicces momentumok sem maradnak el. Bizonyos értelemben annyira nem is áll távol egy göngybagolyfióka nevelgetése a babázós időszak élményeitől… 🙂 (szerencsére ez utóbbihoz nem kell egereket gyilkolni).

    Ami nekem egy kicsit sok volt: nem, nem kell minden élményre és élethelyzetre ráhúzni a spirituális tapasztalás és életmódbeli útmutatás jelmezét. Néha picit erőltetettnek éreztem a sokszor előkerülő “bagolymódit”, amit a könyv szerint emberként is követnünk kéne a boldog és kiteljesedett élethez. Ahhoz, hogy ezt a könyvet értékelni tudjuk, nem kell elhinni, hogy bagolyként kell élnünk a megvilágosodás elérése érdekében, mert e nélkül a maszlag nélkül is értékes a kötet: egy különleges, szép történet.

  • Pamela Druckerman

    Nem ​harap a spenót 

    Gyereknevelés francia módra

    A könyv kapcsán nagyon fontos tudni, hogy ezt nem egy szakember írta, hanem egy újságíró anyuka. Így szerintem nem gyermeknevelési könyvnek érdemes olvasni, hanem inkább érdekességnek, gondolatébresztőnek. Még akkor is, ha egyébként tekintélyes forrásanyaggal dolgozik, és tényleg lenyűgöző a hivatkozási listája a kötet végén.

    Inkább amolyan saját tapasztalat-napló-szórakoztató zsurnalisztika ez a kötet, persze ötleteket lehet kapni belőle, de már a kiindulópontja is sejteti, hogy itt nem elsősorban valódi, evidence-based szakkönyvet olvasunk, hanem inkább egy szenzációhajhász premissza alátámasztását. 

    A könyv ugyanis arra vállalkozik, hogy bemutatja a különbségeket az angolszász és a francia gyereknevelési kultúra között. A szerző elmondása szerint a francia gyerekek jól alszanak, jólneveltek, jól esznek, egészségesek, az angolszászak pedig… mindennek az ellentétei. Aha, persze. 🙂 Nyilván a valóság ennél árnyaltabb. 

    Ettől még tényleg érdekes ez a koncepció, és ami még érdekesebb volt, hogy próbáltam elhelyezni a magyar szokásokat a spektrum mentén. 

    Magyar olvasóként azt gondolom, inkább a francia szokások lesznek ismerősebbek (érdekes módon, a magyar gyerekek mégsem tökéletes kis emberpéldányok, hanem… átlaggyerekek :P), de azért éreztem azt is, hogy kezd hozzánk is begyűrűzni az angolszász szemlélet. 

    Szembetűnő, hogy napjaink fő gyereknevelési jelszava, a kötődés meg sem jelenik ebben a kötetben. Ma a kötődő – pontosabb elnevezéssel válaszkész – nevelésen van a hangsúly (ami inkább az angolszász szokásokban manifesztálódik), ami fő célként tűzi ki az egészséges kötődés kialakítását. Hát, ebben a könyvben a cél inkább az, hogy a gyerek minél hamarabb betagozódjon a “civilizált” társadalomba, és kb. minél kevesebb gondot okozzon a szüleinek, akik minél hamarabb és minél több területen folytathassák a gyermektelenként megszokott régebbi életüket. Ilyen értelemben érdekes ezt a kötetet 2023-ban olvasni, még magyarként is, mert ma már itthon is inkább “angolszászosodunk”, azaz igyekszünk válaszkészen nevelni, mert rettegünk tőle, hogy másképp a gyerekünk dezorganizált kötődésű lesz. 

    A végefelé már kissé nevetségesnek találtam, hogy minden, amit a franciák csinálnak jó, és minden, amit az angolszászok, káros. Néha érezhető volt a szerző igyekezete, hogy olyan témákban, amikben láthatólag zsigerileg nem ért egyet a franciákkal, is próbálta megtalálni a felmentést, hogy de miért jobb mégis, ahogy ők csinálják (egy példa: persze, a szerző hisz a szoptatás jótékony hatásaiban, de azért megérthetjük a francia nőket is, akik azért nem szoptatnak, mert este meg akarnak inni egy pohárt bort… öhm, what?).

    Körülbelül az volt az érzésem, mintha ez a nő azt hinné, vagy azt akarná hinni, hogy a francia szülők minden nevelési momentumot szupertudatosan csinálnak, míg az angolszászok meg csak úgy sodródnak ebben az egészben. Ezen, magyarként, akinek nagyon sok francia “nevelési elv” ismerős volt a gyerekkorából, csak nevettem, pedig annyira nem is vicces. Úgy gondolom, sok mindent maradt ránk a poroszos nevelési elvekből, aminek a használata minden, csak nem tudatos. Körülbelül annyi a célja, hogy engedelmes kis emberkéket faragjanak a gyerekekből, akik a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzák a szüleiknek és egyéb tekintélyszemélyeknek.

    Most persze én is sarkítok, de néha azt éreztem, a szerző a saját kisebbségi komplexusaiból és beilleszkedési vágyából magasztalja a franciákat és marasztalja el az angolszászokat. 

    Természetesen a konklúzió csakis az lehet, ami bármilyen más, gyerekneveléssel foglalkozó könyv kapcsán: érdemes kiszedni belőle azt, amivel az ember azonosulni tud, a többit meg elvetni, vagy elrakni a megfelelő fiókba.

    A fenntartásokkal kezelt könyvből kiragandék néhány (pozitív, illetve negatív előjelű) gondolatot, ami megmaradt:

    • hogyan tekintünk a gyereknevelésre? Úgy, mint egy projekt (angolszászok), vagy úgy, mint az élet természetes része (franciák)? Mindkettőnek van előnye és hátránya. Ha a gyerekvállalás projekt, akkor talán tudatosabbak vagyunk, jobban követjük az ajánlásokat, hamarabb visszük fejlesztésre a gyerekünket, ha szükséges. Viszont hamarabb ki is égünk, hiszen ez egy olyan projekt, aminek valójában sosincs vége. Ha a gyerekvállalás projekt, akkor jobban elkülönül a gyerek- és felnőttvilág, hajlamosabbak leszünk gyerekprogramban, illetve felnőttprogramban gondolkodni, így izolálódunk a saját gyerekünktől. Viszont így talán a gyerek nincs is kitéve olyan hatásoknak, amik a fejlődő idegrendszerére negatívan hatnak. Ha projekt, akkor hajlamosabbak leszünk teletömni a gyerek idejét mindenféle stimuláló dologgal, és már óvodában elvárni tőle, hogy olvasni tanuljon, és nem hagyni egyszerűen megélni saját gyerekségét. 
    • anyaként mi történik a nőiességünkkel? Elkülönítjük-e az anyukás ruhákat a nőies ruháktól? Felveszünk-e szexi, csinos ruhát, amikor a gyerekünkkel megyünk valahova? (És nyilván ennek minden, egyéb, nem ruhákhoz köthető hozadéka.) 
    • az örök kérdés: mikor és hogyan folytatódik a munkavállalás a gyerek születése után, és ehhez hogyan viszonyul a bölcsi. Hát, ugye magyarként ezeket a részeket inkább valamiféle egzotikumként olvastam, mind a három hónap után már dolgozó nő fogalmát, mind a szuper állami bölcsiket, ahol külön bizottság állítja össze az adott évi bölcsis menüt…
    • az alvás kapcsán a legmegosztóbb a könyv, ahogy maga az alvás az egyik legsarkallatosabb téma babák esetén. Mások már összeszedettebben kifejtették, mi a gond a könyvvel ezen a ponton, én csak annyit mondanék, hogy sajnos tényleg összemossa a(z általam is elég károsnak és elvetendőnek tartott) sírni hagyós alvástréninget olyan jó dolgokkal, mint hogy néha a gyerek álmában nyöszörög, és ekkor értelemszerűen nem érdemes felébreszteni azzal, hogy felvesszük. És igen, bődületes baromság, hogy mindezt újszülöttkortól ajánlja. És itt tartom nagyon károsnak a könyvet, mert ha valaki ezt a babája megszületése előtt olvassa, akkor totál hamis képet fest arról, mi fog várni rá az első hetekben, és ami még ennél is rosszabb, esetleg valóban megpróbálja alvástréningelni az újszülött csecsemőjét…
    • szoptatás: a másik sarkallatos téma babázás kapcsán. Erről azt gondolom, valóban mindenkinek saját döntése, hogy szoptat-e vagy sem, hogy meddig szoptat ésatöbbi. Ám azt gondolom, mégis valahol kötelessége lenne a babaért felelős állami szerveknek (kórház, védőnő, gyerekorvos) informálni a szülőket arról, milyen pozitív hozadékai vannak a szoptatásnak és az anyatejnek. Itt fura módon ez a franciáknál (és tudomásom szerint más fejlett nyugati országokban) mintha nem történne meg, mert fontosabbnak tartják a személyes döntés szabadságát, mint a szoptatás “tukmálását”. Ez számomra fura, és így történhet meg, hogy a francia nőknek fontosabb az esti pohár bor, mint a szoptatás. 
    • nagyon tetszett az, hogy a francia gyerekekben nagyon hamar tudatosítják a köszönés fontosságát. Én eddig is fontosnak tartottam, hogy külön köszönjek a gyerekeknek, akár idegen gyerekeknek is, mondjuk a társasház liftjében. Nagyon is értem, hogyan alakul ki az az automatizmus, hogy a gyereket levegőnek nézik a felnőttek, nem tekintik a közösség részének. Ez egy öngerjesztő folyamat, és olyan aprósággal lehet ellene tenni, hogy megpróbáljuk rávenni a gyereket a köszönésre (nyilván több-kevesebb sikerrel, nincsenek illúzióim, hogy ez mindig egyszerű)
    • a rugalmas keret. Ezt igazából minden egyes nevelési szakértő elmondja: legyen keret, de azon belül legyen rugalmas. Nem is olyan régen egy beszélgetés során egy perinatális szakember-pszichológus ezt úgy fogalmazta meg, hogy a napi programról a szülő dönt, viszont azon belül nem kell mikromenedzselni a gyereket, élje meg magát, ahogy természetéből fakad. Ezzel már csak önismereti csoportvezetőként is maximálisan azonosulni tudtam, mert ott pontosan ugyanezt csinálom: hozom a keretet, ám abban mindenki úgy vesz részt, ahogy ő szeretne, én bizony senkinek nem fogom megmondani, hogyan vegyen részt egy adott alkalmon. Biztos, hogy nagyon nem könnyű felismerni, hogy mikor van szükség a biztos kezű határozottságra, és mikor a rugalmasságra – csoportvezetőként sem mindig az, és szülőként meg aztán végképp nem.
    • a gyerek autonómiája: elengedem-e a gyerekemet négyéves kora körül ottalvós, egyhetes táborba? Szerintem ez még magyarként is elég meredek, de a franciáknak nem okoz gondot. Azt látom, ebben is “angolszászosodunk”, azaz egyre kevésbé engedik el a gyerekeik kezét a szülők. Jó példája ennek, hogy vajon hogy érkezik meg az iskolába a gyerek? Gyalog/tömegközlekedéssel vagy a szülő viszi kocsival? (Oké, legyünk megengedőbbek, mert reggel még korán van… szóval hogy megy haza…? :D) 
    • hozzátáplálás: ezt különös érdeklődéssel olvastam, mert nálunk hamarosan aktuális… és igazán mókás volt, ahogy az amerikai szerző rácsodálkozik, hogy a franciák zöldségeket és gyümölcsöket adnak először a gyereknek, nem pedig… darált rizst!! Wtf. 🙂 Itt engem ért igazi kultúrsokk. Tetszett a franciák hozzáállása a gyerekek ételkultúrájának kialakításához, bár az is igaz, magamra nézve körülbelül megugorhatatlan feladatnak láttam, amit ők leművelnek. 😀 Viszont összességében a BLW-elveit véltem felfedezni benne, ami szerintem már itthon is eléggé elterjedt. És itt kifejezetten örültem, hogy nem az angolszászokat követjük a darált rizsükkel… 😀

    Látszik tehát, hogy bőven van olyasmi a franciák nevelési elveiben, amivel tudtam azonosulni, de bőven akad olyan is, amivel nem. A köztes térben pedig ott vannak azok a területek, ahol igazából kérdéseket és inspirációt kaptam, hogy egyáltalán gondolkozzak rajta, míg ki nem alakul ebben a saját utunk. Ilyen módon olvasni a könyvet kifejezetten hasznos lehet, ám egyetlen gyereknevelős-bibliának semmiképpen sem ajánlanám…

  • Simone Davies · Junnifa Uzodike

    Montessori ​baba

    Nagyon jó, átfogó összefoglalója a Montessori elveknek, a kezdetektől. Minden fontos téma benne van, cserébe nagyon sok minden csak érintőlegesen szerepel, további ajánlott olvasmányokkal.

    A Montessori módszer lényegét úgy tudnám összefoglalni, hogy az első pillanattól kezdve a baba saját kompetenciáit erősíti, ezzel pedig lépésről lépésre egy független személyiség fejlődését támogatja. Teszi mindezt bizalommal, tisztelettel, kedvességgel és azon körülmények megteremtésével, amiben a baba minden téren fejlődni tud. Jól hangzik, mi?

    Azért van néhány dolog a módszerben, ami számomra nagyon idegen, és ösztönösen érzem, hogy nem tudom befogadni (pl. ne dicsérd a gyerekedet – érteni vélem a logikát mögötte, sőt, bizonyos értelemben, azt hiszem, alkalmazni is fogom, amit a dicséret helyett javasol, de hogy sose dicsérjem a saját gyerekem… na neeee. 🙂 A másik a szoptatva altatás. Mélységes hülyeségnek tartom, hogy majd amiatt fog felnőtt korában evéssel vigasztalódni, mert én szoptatva altattam, nyugtattam. A szoptatás több mint táplálás, biztos, hogy nem fogom megvonni a gyerekmtől, akit megnyugtat, ellazít, és akinek igénye van erre, holmi nevelése elvek nevében.)


    De ezeket könnyű lélekkel el tudom engedni, mert bár még igencsak világtalanként mozgom az anyukalétben, azért kezdem kapisgálni, hogy egyetlen módszer sem lesz teljes egészében a sajátom, hanem majd alkalmazom mindegyikből, amit jónak érzek.

    A Montessori módszer alapja viszont nagyon tetszik:

    tiszteljük a babákat, mert ők is emberek, és nekik is jár a kedvesség, udvariasság, türelem. Sokszor kinevetik online cikkekben azt az eltúlzott jelenséget, amikor a szülő engedélyt kér a gyerekétől, hogy pelenkázhassa. Pedig ez maga a Montessori módszer, na persze nyilván nem ilyen kisarkítottan kell értelmezni. De a gyereknek (egy babának is!) igen is joga van tudni, mi zajlik körülötte, mi történik vele vagy épp mi fog történni. Joga van hozzá, hogy ne csak pakolgassák ide-oda, a feje fölött döntéseket hozva az életéről. Ha az ember nem egy tárgynak kezeli a babáját, hanem folyamatosan kommunikál vele, azzal a saját dolgát is megkönnyíti, hisz a baba sokkal hamarabb rá fog ismerni helyzetekre, és sokkal együttműködőbb lesz (és persze, azokra a helyzetekre is ráismer, amik kellemetlenek neki, és jó előre elkezd tiltakozni…:D).

    Nyilván lehet erre mondani, hogy okéé, de egy szülő ezt automatikusan csinálja. Hát, biztosan sok szülő csinálja automatikusan, de nem gondolnám, hogy mindenki. Én pl. sosem voltam az az ember, akinek be nem áll a szája, így nem jön természetesen, hogy a babámhoz folyamatosan beszéljek, főleg, ha még kimerült is vagyok.

    Szóval igen is jól jön a tudatosítás ilyen téren.

    Nagyon tetszik még az az alapelv is, hogy “figyeljük meg a babánkat”. Vagyis ne automatizmusokkal reagáljunk helyzetekre, egyfajta listát pipálgatva, hanem figyeljünk meg a babát, és az adott pillanat alapján próbáljunk meg rájönni, mire is lehet igénye. Na persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, de talán idővel azért egyre egyszerűbb.

    Az is szimpatikus, hogy tulajdonképpen a Montessori módszer lényege az, hogy minél hamarabb függetlensége neveljük a babákat. Nyilván nem szigorral és érzelmi szikársággal, hanem azzal, hogy már a kezdetektől válaszlehetőségeket nyújtunk nekik. Ne mi adjuk a kezébe a játékot, hanem várjuk meg, hogy ő nyúljon a választott tárgy felé, két ruha közül azt adjuk rá, amelyik felé fordítja a fejét stb. (Na, ez is olyasmi, ami jól hangzik, de nyilván nem mindig megvalósítható a mindennapokban, hogy én divatbemutatót játszak a babámmal… 😀 de itt is az elv a lényeg, a szemlélet, nem az, hogy tilos kivenni azt a bodyt a fiókból, ami először a kezembe akad…:D)

    A Montessori elvek nagyon egybecsengenek az egyszerűbb gyerekkor módszer elveivel. Kevesebb tárgy, kevesebb inger, tudatos jelenlét. Anyagok tapintása, illetve ami nekem új volt: a szépség, esztétikum megjelenése már babakorban is. A babáknak is joguk van arra, hogy szép környezet vegye őket körül.

    Szerettem nagyon, hogy korosztályos felosztásban mutatja be a nagy mérföldköveket. Biztosan fogom még lapozgatni, ahogy nő a gyerekem, mert jó egyben (mégsem túlírva) látni, mi jellemző az adott korszakra, mit várhatok a következő hónapokban, és mivel tudom megtámogatni mindezt a fejlődést.

    Azt a gondolatot is elviszem magammal ezzel kapcsolatban, hogy a fejlődési mérföldkövek maguktól is megtörténnek, siettetni nem tudom őket, viszont abban segíthetek, hogy ne lassuljon a fejlődés. (Tudom, ez nüansznyi eltérés, de érteni vélem. Amíg nem elég érett rá a gyerek, addig fejen is állhatok, akkor se történik meg, de amikor már megérett rá, akkor tudom megsegíteni a folyamatot.)

    A könyv elég határozottan leírja azt is, milyen környezet lenne a legjobb a babának. Hát, ez az, amit talán a legkevésbé tudok követni, a lakásunk nem éppen Montessori-kompatibilis. De erre se kell rágörcsölni, mert azért nem szabad figyelem elől téveszteni azt az igazságot, hogy a gyereket elsősorban szeretni kell. Ha jól szeretjük, talán tök mindegy, volt-e a szobájában annó vízszintes tükör. Szóval inkább azok a passzusok voltak nekem fontosak, amik errő a jól szeretésről, azaz az érzelmi biztonság megadásáról szóltak.

    Az egyik kedvenc oldalpárom talán mégis az volt a könyvben, ami arról írt, egy szülő mit tehet azért, hogy ne égjen ki, ne merüljön le. Most valami olyasmit fogok mondani, ami tudom, hogy manapság nem “divat” anyaként, mert inkább azt várja a társadalom, hogy áldozz fel mindent és égj ki minél hamarabb (az aztán mindenkinek szuperjó lesz, ugye), de én még soha eddigi életemben nem éreztem magam annyira feljogosítva az öngondoskodásra és a magammal való törődésre, mint anyaként (más kérdés, mennyire tud megvalósulni, de mivel tudatosan priorizálom a dolgot, meg hát nagy mázlista is vagyok sok szempontból, ezért talán nem is állok olyan rosszul). Mert az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyerekemnek adhatok, az egy kiegyensúlyozott és boldog anya.

    Erre tényleg nagyon jó ötleteket ad a könyv, és örülök neki, hogy ez is megjelent benne.

    Nyilván lehet egy olyan érzése az embernek a könyv olvasása közben, hogy egyrészt ezt így mind úgysem tudom megvalósítani, akkor meg minek is, és csak a bűntudat nő bennem emiatt… másrészt a valóság is sokszor messze áll attól, amilyen képet a könyv mutat a babázós mindennapokról. (Ja, persze zenéljek neki, vigyem társaságba, legyen minél többet a játszószőnyegen, készítsek neki forgót, rakjak művészeti alkotásokat a falra, rendezzem át az összes szobát – amikor egyes napokon azt is sikernek éli meg az ember, ha a baba alapvető szükségleteit sikerült ellátni, és egyik családtag ép esze sem ment el.)

    De tényleg azt mondom, nem az a lényeg, hogy elvesszünk a részletekben, és rágörcsöljünk arra, hogy juj, nincs montessoris kiságyforgója a gyereknek, majd biztosan emiatt éri valami behozhatatlan hátrány. Pont elég, ha magunkba szívjuk a könyv esszenciáját, és elkezdjük egy valódi kis emberi lényként és személyiségként látni a babánkat, akinek jár a tisztelet, akinek lehetnek véleménye és preferenciái, és akivel kapcsolatban bízhatunk abban, hogy ha következetesen törekszünk rá, hogy megtámogassuk a saját magába vetett hitét, építsük a kompetenciáit, akire kíváncsiak tudunk lenni, akkor mindezzel szépen lassan egy kompetens és független emberkét nevelünk.

  • Gazdag Erzsi

    Ringató

    Gyerekkoromból ismerős kötet, nem mondom, hogy nagy kedvencként emlékszem rá, de kellemes érzések kötnek hozzá.

    Örömmel láttam, hogy újra elérhető, be is szereztem, most már szülőként.

    Nem teljesen értem a korosztályi besorolást – a borítón a 3+ jelölés szerepel, de szerintem ezek a versek pont ideálisak babáknak is. Nekem a címe is babás, hisz elsősorban őket szoktuk ringatni.

    Szülőként igazi élvezet felolvasni ezeket a verseket – pörög a nyelv, szinte röppennek le a dallamos sorok a szájunkról. Nagyon kellemes a szövegvilág zeneisége. A babát is lekötötte a felolvasás, persze lehet, azt is lekötötte volna, ha egy közgazdaságtani tankönyvet olvasok fel neki, nem tudom.

    Néhány felolvasás után az ember fejében meg is ragad egy-egy vers, aztán már lehet fejből is mondani, a baba meg jókat mosolyog, amikor felismeri a már hallott hangsort.

    Már jócskán a kötetben jártunk, amikor rájöttem, hogy a versek tematikája az évkört követi: tavaszi motívumokkal kezdődik, átível a nyáron, jön az ősz, majd a karácsony, és a farsanggal ér véget. Kellemes meglepetésként ért a dolog, szeretem az évkörre épülő könyveket, itt meg olyan szépen, háttérben húzódva volt jelen ez.

    Az első, címadó verset nehéz überelni csodálatos zeneisége miatt. A mélypont számomra A bohóc köszöntője, mert, bohóchoz híven igencsak creepy-re sikeredett, ahogy az angol mondja. Viszont rögtön utána következik a kedvencem a kötetből, A kicsi ház lakói, ami viszont rendesen hozza a cukiságfaktort, az együtt szendergő, téli álmot alvó állatsereglettel.

    Viszont a végére hagytam a szentségtörést: igaz, hogy generációm számára meghatározó alak, de be kell látnom, hogy a nosztalgiafaktoron túl Reich Károly rajzainak világa igencsak távol áll tőlem…

  • Vay Blanka

    Saját ​ketrec

    Vay Blanka transznemű nő, azaz születésekor külső nemi jegyei alapján férfinak definiálták, majd pedig, már felnőtt fejjel realizálta, hogy ő bizony saját maga megélése szempontjából nő, és el is indult a tranzíció útján. (Azaz biológiai faktorokat is megváltoztat a testén, hogy külseje stimmeljen indentitásával.)

    A könyv erről, és még sokkal többről szól. A saját, személyes történet mellett átfogóan szól társadalmi, politikai, pszichológiai tényezőkről, melyek a biológiai és társadalmi nem kérdéseit kísérik. 

    A kötet eleje tulajdonképpen a toxikus maszkulinitást járja körbe, azaz arról szól, mikre kondicionáljuk a férfiakat vélt vagy valós társadalmi fölényük megtartása érdekében. Nem azt állítja, hogy ezek a férfiak veleszületett jellemzői, hanem hogy a patriarchális berendezkedés miatt egyszerűen muszáj ilyennek lenniük ahhoz, hogy betagozódjanak a férfiközpontú világba. (És akkor sok csillag és apróbetű következik a könyvben, hogy nemmindenférfi, és ez csak általánosítás és nem vita gerjesztése a cél, hanem a szerző tulajdonképpen arról ír, mit élt meg, amikor férfiként létezett a világban)

    Eleinte bosszankodtam, mert úgy voltam vele, hogy aki ezt a könyvet a kezébe veszi, annak mindez nem újdonság. Kinek ne jönne már ki a könyökén ez a téma, aki kicsit is beleásta magát az újhullámos feminizmusba. Na de, nagy és kellemes meglepetésemre, a könyv molyos értékeléseit olvasva ez a kötet mégiscsak eljut olyanokhoz is, akik nem ebben a véleménybuborékban mozognak, és át tudta ütni az LMBT/feminista stb. körök falait. Jaj, de jó, én ennek iszonyúan örülök, mert tulajdonképpen pont ez lenne a cél! Úgyhogy megbocsátottam a bő lére eresztett eszmefuttatást, mert egyébként ezek tök fontos témák, csak nekem volt egy kicsit unalmas.

    Amit most mégis kiemelnék belőle, mert ezt már transz férfitól is olvastam, és végtelenül elszomorított akkor is (ő ugye pont fordítva élte meg, mint Blanka):

    Blanka megállapítja, hogy férfiként egyfajta érzelmi sivárságban létezett. Na nem azért, mintha ne lett volna gazdag érzelmi világa már akkor is, hanem azért, mert egyszerűen nem volt kivel megosztania ezt a világot. Ha férfiakkal szerette volna megosztani, azonnal lezárta előtte, hiszen pasiként nehogymár lelkizzenek más pasikkal! A nők viszont azonnal szexuális közeledésnek vették a bizalmaskodást, így maximum csak a feleségével tudott lelki dolgokról beszélgetni. Ezt már más férfiismerősöm is megfogalmazta: hogy bizony ő csak nőkkel tudott lelkizni élete során, nőktől kapta meg az érzelmi melegséget. Márpedig érzelmi melegségre mindenkinek szüksége van, és borzasztó belegondolni, hogy azok a férfiak, akiknek a közelében éppen nincsen olyan nő, akivel közelebbi kapcsolatban állnak, azoknak ezt nélkülözniük kell.

    A nőként létezésnek megvannak a maga hátrányai (haha, you don’t say), viszont tény, hogy érzelmileg melegebb közegben mozgunk. Blanka jól érzékelteti ezt azzal a példával, hogy hány mosolyt kap egy idegen nő, és hányat egy idegen férfi. Idegen férfiakra se nőként, se pasiként nem mosolygunk, viszont idegen nőre minden további nélkül (nyilván helyzetfüggő). 

    Namost, ha megértjük ezt az érzelmi elfalazást, amiben a férfiak élnek, nagyon sok minden nyilvánvalóbbá válik. Miért nem képes az általam kiszemelt férfi beszélni az érzelmeiről? Hát miért, mert nem tanulta meg hogy kell… miért volt agresszív az apám? Hát mert a düh volt az egyetlen legitim érzelem, aminek a kifejezését megengedte neki a világ.. stb.

    Nem azt mondom, hogy ezzel mentsük fel az összes káros viselkedési mintát, de nekem nagyon szemfelnyitó volt ez a téma, mert nőként ugyebár nekem egészen más az alapbenyomásom a viágról. (Természetesen nőként én más élményeket élek meg, például épp a minap tapasztaltam, milyen az, amikor egy ötletemet egy férfi a sajátjaként adja elő, ami elvileg általános női tapasztalat…)

    A toxikus maszkulinitás témája mellett Blanka természetesen szép lassan elkezdi mesélni élményeit arról, milyen volt ráébrednie a transzneműségére.

    Itt máris megcáfolja azt a tévhitet, hogy a transznemű emberek már születésüktől fogva tudják, hogy ők transzok. Természetesen ilyen is van, ám ő például a harmincas éveiben jött rá, hogy hoppá, itt erről van szó. (Azért nem vákuumban született ez a felismerés, nála is gyerekkorig visszanyúló tapasztalatok kerültek a helyükre ezzel.)

    Ami nekem a legszívszorítóbb volt az egész történetben, és az összes transzfóbbal megértetném, ha lehetne:

    Blanka leírja, hogy az egész életét átszőtte a halálvágy, de olyan szinten, hogy már igazán tudomást se vett róla, csak ott volt, mint egy viszkető kis folt, egyszerűen abban a meggyőződésben létezett, hogy nem élni jobb lenne, mint élni, az élet egy teher. Miután rájött, hogy transznemű, és elkezdett nőként élni a világban, ez a halálvágy eltűnt. Életében először komfortosan érezte magát a világban, szeretett élni.

    Nekem ez a könyv egyik esszenciája: lehet itt köpködni a transzokra, lehet tagadni a létezésüket (mondjuk ez nekem mindig fura, mármint eléggé nyilvánvalóan léteznek :)), lehet rendellenesnek és betegnek kikiáltani őket, de amikor egy ember az egész életét halálvággyal éli, majd egy fordulat után elkezdi élvezni az életet, akkor számomra nem kérdés, hogy az a fordulat jó, az a fordulat azt jelenti, hogy hiteles és önazonos életet kezd élni az illető. Ennél nagyobb visszaigazolás nem kell arra, hogy a transzneműség valódi, és hogy igen is rettentően fontos létkérdés az érintettek számára, nem puszta hóbort.

    Blanka szépen, fokozatosan elkezd nőként élni. Először csak heti egyszer megy ki az utcára női ruhákban, majd egyre többször. Először parókát vesz, majd elhagyja, ahogy az erős sminket is, mert egyre inkább elhiszi, hogy ilyen mesterséges kiegészítők nélkül is lehet nő. Szorgosan dokumentálja tapasztalatait. Ezek közül vannak igazán kellemes meglepetések:

    Berlinben él, ahol a lakosoknak általában szeme se rebben, ha találkoznak vele. Na igen, de mi a helyzet Magyarországgal? Nos, nagyjából ugyanez. Blanka meglepve tapasztalja, hogy itthon sem igazán éri semmilyen atrocitás, márpedig saját bevallása szerint rajta “látszik” a transzneműsége.

    Itt is hatalmas értékű felismeréseket hoz a könyv:

    Egyszer egy vidéki turistaházba érkezik Blanka, tök egyedül, ahol a tulaj köztudottan jobbos, konzervatív. Megfogalmazza a szerző, hogy azért volt némi félelem benne, hogy kiszolgáltatja magát azzal, hogy ott is tölt egy éjszakát. Ehhez képest, amikor szóba elegyedik a tulajjal, kiderül, hogy az illető annyit gondol erről az egészről, hogy “biztosan jó oka van rá, hogy ezt csinálja”, és kész. Semmi negatív megjegyzés, de még csak negatív pillantás sem. Nekem ez az egész azt üzeni, hogy míg a neten arctalanul oly’ jókat tudunk egymásra fröcsögni, amikor azt gondoljuk, ellentétes oldalon állunk, addig szemtől szemben, az emberi találkozások során ezek szépen elmosódnak. Most komolyan, hány olyan ismerősünk van, akiknek az értékrendje merőben eltér a miénktől, mégsem dobáljuk meg kővel, hanem adott esetben még sörözni is leülünk egymással. 

    A gond a szektásodásnál kezdődik, amikor csoportokba verődve kitaláljuk, hogy a mi csoportunk többet ér, mint a másiké, illetve az arctalan, személytelen szembetalálkozásokkal, amik a neten is megtörténnek. 

    Viszont a jó tapasztalatok mellett vannak bőven rosszak is. Blanka egyenes adásban nézte végig, hogyan degradálódik egy nő véleménye, szava (plána egy transz nőé!) a férfiakéhoz képest. A szerző környezetvédelmi, illetve politikai körökben forgott, sok helyen számított a szakértelme, véleménye. Amíg még férfi volt. Ahogy transz nőként kezdte őt látni a világ, az ötleteit (amik nyilván nem lettek rosszabbak attól még, hogy nemet váltott) kezdték nem meghallani, átbeszélni a feje fölött, nem kikérni a véleményét.

    Nekem ilyesmiben még nem igazán volt részem, mert szakmai életem során inkább nőkkel dolgoztam együtt, viszont fiatalabb koromban számtalanszor tapasztaltam egy-egy nagyobb társaság tagjaként, hogy amikor egy új ember becsatlakozik hozzánk, kezet nyújt és bemutatkozik mindenkinek… a nőket/lányokat kivéve. Számtalanszor éltem meg, hogy konkrétan levegőnek néznek ilyen szitukban, mintha nem is léteznék. És mindig döbbenten álltam a jelenség előtt (és rohadt dühös lettem. Férfiak, fiúk, légyszi ne csináljátok már ezt, köszi.)

    Nem csak a külvilággal való találkozás különbségei tanulságosak akkor, ha az ember élt férfiként és nőként is. Amit még rendkívül érdekesnek találtam, azok Blanka belső megélései. Természetesen itt is jár a csillag és apróbetű, hogy ő csak egy ember, másoknál máshogy is történhet mindez stb., tessék hozzáérteni ezeket mindig. Lássuk csak, mik azok a dolgok, amit azok, akik életünket egy adott nemben szocializálódva éljük, talán természetesnek veszünk, holott nem feltétlenül azok:

    • szexuális vonzalom. Nos, hát, igen. Blanka tesztoszterontól kicsattanó férfiként a szexuális vonzalmat sokkal inkább testi jellegűnek élte meg, aztán, ahogy elkezdte a hormonterápiát, úgy árnyalódott a kép, és már nem volt képes pusztán fizikai jellemzők alapján nemi vágyat érezni valaki iránt, hanem kellett az is, hogy megismerje az illetőt, és szimpatikus legyen neki. Ebből persze ne vonjuk le azt az általánosítást, hogy mer’ a pasiknak teljesen mindegy, bezzeg a nők sohase szexelnek senkivel, akivel minimum nem érzik magukat lelkitársnak… de mindezekkel együtt azért érdekes tapasztalás.
    • teherbírás, erőnlét. Hát igen. Blanka hobbisportoló, élete fontos része a futás, úszás. Nekem, nőként eléggé elkeserítő volt olvasni, mennyire visszaesett az erőnléte, miután eluralkodtak a testében a női hormonok. Nap mint nap tapasztalatom, hogy mennyivel erősebb nálam egy velem egykorú és nagyjából egy fizikai állapotban lévő férfi, és ez annyira nem fair. Ezt biztosan nem lehetett egyszerű megélni Blankának, hogy igazából semmit sem csinált másképp, mégis fokozatosan romlott a teljesítménye…
    • nagyon érdekes volt számomra , ahogy a természettel való kapcsolatának alakulásáról beszél. Úgy fogalmaz, hogy bár mindig is szeretett túrázni, a természetben lenni, de nőként valamiféle spirituális egységet él meg a természetben. Értettem, miről beszél, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez nőiségem része lehet, nem pedig szimpla személyiségjegy. Persze óriási közhely, hogy a nők ciklusa is a természethez igazodik, meg Földanya, meg minden, de mégis, engem ennél szemléletesebben még semmi sem döbbentett rá arra, hogy női identitásom szerves része lehet ez a fajta kapcsolat a természettel.

    Szívszorító volt olvasni azt is, hogy a transzneműség felvállalása mennyire meghatározó a társadalmi ranglétán való lefelé csúszásban. Persze, ismerjük a filmekből a szexmunkásnak álló transz karaktereket, de igazán Blanka nyitotta fel a szemem arra, hogy ezek nem amolyan véletlenek, hanem nagyon is egymásból következő dolgok.

    Szépen levezeti, hogy milyen folyományai lettek annak, hogy előbújt transzként: ahogy már korábban írtam, kevesebbet ért a szava szakmai körökben, ezáltal kevésbé kapott munkát, megbízásokat. Ismerősei nagy része, még azok is, akik szavakban támogatták, tevőlegesen elfordultak tőle. Mert egy dolog nagy mellénnyel hirdetni a támogatásodat, és másik dolog arról döntést hozni, hogy egy feltűnően transz nő ismerősödet (fogalmazzuk úgy, hogy küső szemlélőnek női ruhába bújt férfit) mondjuk meghívod-e az esküvődre, vagy egyáltalán, csak simán beülsz-e vele egy kávéra, vagyis mutatkozol-e vele nyilvánosan. Hát, mondjuk úgy, hogy Blanka ismerőseinek nagy része csúfosan megbukott ezen a teszten (amúgy ez a kérdés engem is erős önvizsgálatra késztetett. Arra biztosan jó volt, hogy ha valaha ilyen helyzetbe kerülök, már sokkal tudatosabban leszek benne. Mert meggyőződésem, hogy Blanka sok ismerőse nem is tudatosan ignorálta őt, egyszerűen tudat alatt behelyezték egy olyan skatulyába, akit nem baj, ha ignorálunk).

    Nagyon szomorú volt olvasni, hogy sok transz ember ezt a fajta lecsúszást vállalja be az előbújásával, tehát lesz egy nagyon erős önazonossága, viszont a társadalmi státuszát brutális módon veszélyezteti. Nagyon remélem, hogy ahogy engem is önvizsgálatra késztett a könyv, úgy másokat is arra fog, és össznépien tehetünk azért a jövőben, hogy ezek a dolgok javuljanak.

    Arra is rádöbbentett az írás, hogy a transz emberek nem akarnak mindig transz emberek és politikai kiáltványok lenni, és hogy mennyire nehéz úgy mozogniuk a világban, hogy ez ne így legyen. Egy példa: Blanka belépett egy sporttal foglalkozó Facebook csoportba, ahol szóbakerült a gyerekkor. Ha ő is be akart szállni a történetek megosztásába, fel kellett volna fednie, hogy nem kislányként, hanem fiúként szocializálódott… és akkor máris elviszi a transzsága a fókuszt az eredeti témáról, ahova esze ágában se lett volna azt behozni, hisz ő is a sportról akart beszélgetni. Szóval aki azt gondolja, hogy a transzok puszta léte is provokáció, az gondolkodjon már el azon, mennyi olyan helyzet van, ahol vagy hazudik/elhallgat az illető, vagy muszáj szóbahoznia hogy ja, amúgy ő transz… még akkor is, ha éppen ő maga sem ezzel akar foglalkozni, hanem ezer más dologgal, ami épp érdekes neki.

    Azt pedig igazán meghatónak találtam, hogy Blanka álláspontja a világgal kapcsolatban, hogy ő igazán nem akar senkinek kellemetlenséget okozni. Az a baj, hogy aki csak a neten találkozik transz emberekkel, az azt gondolhatja, hogy mind habzó szájú agresszív állat, aki karóba akarja húzni Rowlingot. Holott Blanka példáján is látszik, hogy vannak olyan transznemű emberek, akik még magukat érzik rosszul, amiért kellemetlen helyzetbe hoznak embereket. Nekem is van transz ismerősöm, aki például tök lazán kezelte, amikor a fülem hallatára valaki a születési nemén hivatkozott rá, majd pedig elkezdett elvörösödve szabadkozni. Az ismerősöm csak legyintett, hogy ugyan, ne görcsöljön már rá erre az illető, mert ez megesik. Blankán is ezt éreztem, hogy ő kb. csak élni szeretne ebben a világban, úgy, ahogy bárki más, űzni a hobbijait, valami értelmes munkát végezni és szeretve lenni. Nem akar ő zászlóshajója lenni semmi politikai ügynek, vagy lecsapni az igazság kardjaként mindenkire, aki véletlenül nem megfelelő néven hív valakit. 

    Emiatt sajnálom, hogy elég hosszú ez a könyv, így talán kevesebben veszik kézbe. Tényleg lehetett volna húzni belőle, néha ismétel vagy éppen túlságosan is bő lére ereszt témákat. 

    Pedig ezt a könyvet sok embernek kellene elolvasnia, mert szerintem a legtöbb ember fejében eléggé torz kép élhet a transzneműekről, a netes hírek alapján. Miközben, ha húsvér valójukban megismerkednének néhánnyal, rájönnének, hogy ők is csak átlagemberek és kész. Amíg ez nem lehetséges, addig pedig olvassatok minél többen Vay Blankát.

  • Kerstin Gier

    Nefelejcs

    A könyvben visszatérő motívum a “közhely”, mint olyan. Az olvasó pedig elgondolkodik: ez valamiféle gunyoros önreflexió? Ugyanis ez a könyv az egyik legközhelyesebb, amit valaha olvastam, látványosan nem akar eredeti lenni, de még csak a létező közhelyeket sem kifordítani.

    Ezért picit értetlenül állok előtte, és rosszmájúan a könnyű pénzkereseti lehetőséget sejtem mögötte, mert az tény, hogy rendesen kiszolgálja feltételezett célközönsége igényeit.

    Az az igazság, hogy nagyon megengedően indultam neki a kötetnek, mert majdnem pont egy évvel ezelőtt volt egy nagyon jó találkozásom a szerzővel. Nem a legismertebb regénysorozatait olvastam, hanem a Fellegszállót, ami számomra megidézte a wodehouse-i, illetve eric kästneri hagyományokat: kedélyes történet egy összezárt társaságról, némi rejtéllyel fűszerezve, mindez frappáns stílusban és emlékezetes karakterekkel.

    A Fellegszállóról is sokszor lehet olvasni, hogy “nem történik benne semmi”, “lassú folyású”, némelyek egyenesen unalmasnak bélyegzik, és értem is, miért, de én mindezt szerettem benne. Élveztem, hogy egy helyszínen játszódik az egész, és hogy a könyv első felében valójában csak ennek az egy helyszínnek a mindennapos forgatagát élvezhetjük.

    Nekem ez egy komfortolvasmány volt egy éve, és most is valami ilyesmit vártam a szerzőtől. És az az igazság, hogy bizonyos értelemben be is jött, mert nem arról van szó, hogy ne szerettem volna olvasni. 

    Lássuk csak:

    adott két fiatal főszereplő, a vagány, iskola menősráca/bunkója Quinn és a vallásos családból származó “lúzer” lány, Matilda. Nyilván az olvasók közül sokan tudnak azonosulni ez utóbbival – a félreértett könyvmolylánnyal, aki nem épp az iskola legnépszerűbbje, és titkon szerelmes a menősrácba. (Amit életkori sajátosságok okán meg is értek, de azért khm, kicsit idegesítő volt, hogy körülbelül a zaklatójába szerelmes ez a lány…)

    Ez a két karakter önmagában, de még aztán együtt egészen szórakoztató, a szerzőnek tényleg van egyfajta humora és stílusa, ami élvezetessé teszi a könyvei olvasását.

    De már ezeket a karaktereket se nevezném túl eredetinek, hát még a “cselekményt”, ami annyiból áll, hogy a valódi világunk mögött/mellett létezik egy fantázialényekkel benépesített is, amit jelenleg belső harcok dúlnak fel, és természetesen a mit sem sejtő embersrác a kiválasztott, akinek meg kell oldania ezeket a harcokat. A háttérvilág elnagyolt, lustán összetákolt, alig derül ki róla valami (erre az Utószóba a szerző viccesen reflektál is, mondván, hogy ne zaklassák őt mindenféle kérdésekkel az általa alktott világról), ahogy az sem igazán derül ki, miért is éppen az a kiválasztott, aki. Ráadásul, ha kapunk is végre morzsányi infókat, a könyv akkor is elegáns félrenézéssel hagyja figyelmen kívül a “show, don’t tell” szabályt, azaz nagyjából mindent “beszélő fejekként” funkcionáló szereplőktől tudunk meg. 

    Az események nagyjából az utolsó szakaszban pörögnek fel, de ott is csak alig. 

    A részletek pedig éppen annyira érthetetlenül ügyetlenek, hogy még pont ne lehessen őket szándékos paródiának tekinteni, erre egy példa: az események középpontjában a könyv első felében egy virágbolt áll. A szereplők, legyenek azok kamaszok vagy épp a szüleik generációja, az újonnan megnyitott virágbolt tényét hatalmas izgalomként kezelik, mintha létező jelenség lenne, hogy ha a környéken nyílik egy virágüzlet, akkor azt a közelben lakók nagy érdeklődéstől fűtve meglátogatják… namost értem én, én is kisvárosban nőttem fel, de azért ennyire nem volt ingerszegény életünk… 😀

    Az meg, hogy az egész könyv egy brutális balesettel, majd az abból való felépüléssel kezdődik nekem túlzottan sötét színezetet adott az amúgy könnyed könyvnek. Nyilván, ha ez nincs, akkor egyrészt Quinn motivációja is hiányos, illetve Matildát is nehéz összekapcsolni vele, de ezeket a részeket úgy olvasni, hogy az embernek már volt része hasonló egészségügyi krízisben – nos, nem volt valami kellemes. Egy ilyen könyvet kikapcsolódásból olvasok, nem azért, hogy egészségügyi traumáimra emlékeztessen. 😛

    Igazából a könyv végefelé, amikor megtörtént az obligát fordulat, amikor is “kiderül valami, amit az egyik szereplő elhallgatott a másik elől, noha már jó ideje elmondhatta volna neki, és emiatt pont a legkritikusabb pillanatban összevesznek, csak azért, hogy utána kapcsolatukat ezáltal megerősítve hamarost ki is béküljenek”, akkor valami összeállt a fejemben a könyv lényegéről. Itt ugyanis azt éreztem, hogy a fantasy-világ azért annyire elnagyolt, és, valljuk be, mellékes, mert a regény azt akarja közvetíteni, hogy hajlamosak vagyunk inkább fantáziavilágokba menekülni és a nehéz beszélgetéseket elodázni, amikor az elfogadás és a szeretet legkisebb morzsáit kapjuk, mert félünk tőle, hogy a konfliktus felvállalásával és az őszinteséggel ezek a morzsák felszívódnak… és akkor és ott azt gondoltam, hogy áhá, szóval EZT csinálja az írónő, és ezért olyan ez a könyv, amilyen… de ez körülbelül 1-2 oldalig tartott, a könyv utána visszasüppedt a közhelyes, elnagyolt, és mondjuk ki – maga kis lusta világába. 

    Valójában nem tudom, hogy tényleg EZT csinálta vagy akarta-e csinálni a szerző, de ha igen, akkor azért annál az 1-2 oldalnál többen kellett volna erre reflektálnia.

    Szóval összességében azt mondhatom, hogy ez egy korrekt ifjúsági fantasy, ami a maga nemében még szórakoztató is, de legfőképp a szereplők interakciói miatt. Egyébként nulla eredetiség van benne, minden fordulata a meglepetésig kiszámítható, ha élhetek ekkora paradoxonnal (de tényleg meglepő, mennyire nem történik benne semmi meglepő…). Szerintem semmit nem ad hozzá sem a műfajhoz, sem az olvasóhoz, persze pár, összességében kellemesen eltöltött órát azért nyerhetünk vele.

  • Garaczi László

    Weszteg 

    Trükkös dolog az emlékezet. Vajon arra emlékszünk, ami történt vagy arra, ahogyan először visszaemlékeztünk rá?

    Én például a 2020 tavaszi karantén idején írtam naplót – amit aztán teljesen elfelejtettem. Néhány hete megtaláltam a gépemen a fájlt, és érdeklődve olvastam újra, hogyan is éltem meg azt az időszakot. 

    Sok-sok érzés megjelent a naplóban: bizonytalanság, fásultság, düh, magányosság, félelem, de ott volt a másik pólus is: remény, lendület, kreatív energiák kibontakozása, kapcsolatok újraértékelése és az (online) összekapaszkodás öröme.

    Vajon ráismertem-e ebben a könyvben ezekre a tapaszalatokra – amiket valószínűleg már jócskán átformált az idő?

    Nos, nem annyira. És most nagyon nehezemre esik a könyvről írni, és nem a feltoluló emlékekről.

    Lépjünk hát vissza kettőt. 

    Amikor a közelmúlt élő történelemmé válik, amiről szépirodalmi alkotások születnek. De vajon a covidjárványról szól-e ez a könyv? A pandémia nem inkább csak egy díszlet sodrodó, céltalan életek bemutatására? 

    Hajnit és Brúnót, a könyv két főszereplőjét sodrodó embereknek látom, olyanoknak, akiknek sem rövid-, sem hosszútávú céljaik nincsenek. Kapcsolatuk is olyan, mint egész életük: sematikus, közhelyes, amolyan minden mindegy alapú. Megismerkedésük története kedves, mondhatni romantikus, de nincs benne semmi különleges. Ahogyan általában az átlagos, valódi szerelmi történetekben sincs. Kapcsolatukra csupán villanásokban emlékezik a könyv, a szakítás felé is csak sodródnak, kikerülhetetlen a mindennapok elhidegülése, új, izgalmasabb(nak tűnő) szereplők belépése. Ahogy kapcsolatra lépésük sem igazi döntés eredménye, úgy szakításuk sem az. Szétmennek, de mégsem tudnak elszakadni egymástól. A karantén beköszönte által felhangosított magányban online újra egymásra találnak, csak azért, hogy az összetartozás illúzióját megadják egymásnak. Az előre beidőzített elalvós gifek jó szimbólumai annak, hogy mennyire nem valódi az, amit egymásnak adnak. És mégis valahogy valódibb, mint bármi más a járványország sivárságában.

    Mondhatnánk azt is, hogy 2020 tavasza egy bizonyítvány volt mindenki számára arról, hogy addig hogyan élt. Durván és kíméletlenül lecsupaszítva mutatta meg, hogy milyen “túlélő” képességeket és milyen kapcsolódásokat építettünk ki addig a világban. Emlékezzünk rá, mennyi cikk szólt arról, hogy házasságok mentek tönkre pár hónapos összezártságtól, illetve hányan számoltak be róla, hogy teljesen átértékelődtek a kapcsolataik.

    Brúnó és Hajni számára a kép nem túl biztató. 

    Paradoxonok között élnek, mert közülük az, akit látszólag nem érdekelnek a biztonsági előírások, tölti a napjait négy fal között, számítógépen játszva, és az, aki pedig a maszkot is fertőtleníti és a bevásárlást és karanténba teszi, ül fel a vonatra és utazik el egy másik városba, ahol kvázi idegenekkel khm cserél testnedveket. Nincsenek igazi elhatározások, a gondolat és tett nincs összehangolva, ösztönös impulzus-cselekvések vannak, amiket vagy a félelem vagy az akarat teljes hiánya motivál. 

    Brúnó és Hajni életét a járvány nem forgatja fel túlságosan, mert már anélkül is lelki és testi sivárságban éltek. Vajon észrevesszük-e, hogy önmagunkat zárjuk karanténba, hogy valahol elveszett valami vagy talán sosem volt meg? Vajon észrevesszük-e, hogy valami olyan hiányzik, ami sose volt a miénk? 

    A könyv harmadik hangja, Sybill pedig személyeken túlmutató mementóként számol be arról, ami évszázadok alatt sem változik, mert ahogy az pontosan látszik minden világkatasztrófa után – akármennyire is fogadkozunk az ellenkezőjéről, valójában sosem tanulunk semmiből. 

  • Kovács Kornélia

    Anyaság ​a csillámpónin túl

    Kétszeresen is “csalódtam” a könyvben, viszont egyáltalán nem bánom, mert így talán többet adott, mint előzetesen vártam.

    Először is, azt hittem, végig ugyanabban a szarkasztikus, humoros, könnyed stílusban íródik majd, amit a címe és a borítója sejtet, ennek ellenére korántsem mindig a humor dominált, volt, hogy nagyon is mélyre mentünk. (Humorral is lehet mélyre menni, de itt kifejezetten a hangnemre gondolok.)

    Másodszor: én azt hittem, ez olyan “megmondós” könyv lesz, vagyis akár eltúlzóan (vagy csak simán, mismásolás nélkül) leírja, hogy milyen kihívásokat rejteget a gyerekvállalás. Ehelyett sokszor inkább az arany középutat képviselte. Egy példa, még a könyv elejéről, amikor szembesültem azzal, hogy nem teljesen olyan lesz a könyv, amire számítok:

    A terhesség kapcsán szerintem bőven vannak olyan tünetek, amikről egész nyugodtan kijelenthető, hogy mennyire kellemetlenek, és az ember a háta közepére se kívánja őket (igen, a derekad is fájni fog). Na, ebben a témában bőven ott a potenciál a humoros, eltúlzó fogalmazásra, ehelyett nagyjából itt annyi volt a lényeg, hogy  “nem baj, ha nem minden pillanatban lebegsz a rózsaszín felhőn”. Ami szuper üzenet egyébként, csak én valamiért ennél sarkosabb stílusra számítottam volna.

    A szövegen nagyon érződik, hogy nem profi munka – a szerzője nem hivatásos író, illetve szerintem szerkesztője se nagyon lehetett. Ez többek között olyasmikben nyilvánul meg, amit már említettem: egyáltalán nem egységes a stílus – egy poénos listaösszeállítást követ egy lélektani elmélkedés a császármetszés megéléséről. 

    Sokszor maguk a gondolatmenetek sem igazán letisztultak, néha egy bekezdésben ellentmond az előzőben leírtakkal, vagy egy hosszan épített érvet üt le valami lapos közhelyszerűvel.

    De igazából ezt megbocsátottam neki, mert ebben viszont tényleg olyan, amit ígér: egy kávé melletti beszélgetés egy barátnővel pont ilyen tud lenni. 

    A lényeg, hogy aki kézbe veszi a kötetet, ne lepődjön meg azon, hogy írástechnikailag ez nem egy igazán minőségi munka.

    Viszont a tartalma szerintem kárpótol, főként akkor, ha magad is gyakorló anyuka vagy (ráadásul ennek a folyamatnak még az elején jársz). 

    Mindenki mondja, hogy egy újszülöttel való életre nem lehet felkészülni – és tényleg nem -, életem egyik legkeményebb időszaka volt az az első pár hét… na, ezeknél a részeknél viszont megtaláltam azt, amit kerestem, itt tényleg le van írva, hogy milyen tud ez néha lenni:

    “Egy idő után már csak gépiesen rázogatod a gyereket, ellenőrzöd a pelust, próbálkozol több mindennel, közben az órát lesed, korog a gyomrod, hullafáradt vagy, esetleg egy korgó gyomrú hulla vagy, eltűnt minden rózsaszín köd, csak az jár a fejedben, hogy hagyja abba végre, már a lelked is eladnád a csendért, csak aludjon, vagy történjen valami. Eszedbe jut, mit terveztél mára, hát nem jött össze a fele sem és ha végre elalszik, úgyis enni fogsz előbb…Nem! Inkább a vécét látogatod meg… Az gáz, ha a babával mész pisilni?”

    Igazából ezek miatt az idézetek miatt vettem meg a könyvet, mert a sok “okos” gyereknevelős könyv mellett, amiknek megvan a maguk haszna, akartam egy olyat is, amitől talán nem érzem magam teljes csődtömegnek magam az elején. 😀 (Persze, persze, vedd fel, ha sír stb., de arról egyik könyv se ír, hogy mi van akkor, ha felveszem és erre MÉG JOBBAN sír. 😀 Meg aludj, ha ő is alszik, de mi van akkor, ha csak kézben alszik…? Vááá, hajamtépem.)

    A kötet kategóriánként halad végig a babás lét nagy témáin, és nyugtat meg, hogy nem, nem vagy szaranya, nem, más sem csinálja jobban, még ha te úgy is érzed. Illetve: nyugi, elmúlik. Ez a legfontosabb üzenete a kisbabás korszaknak. Egyszer elmúlik, és akkor marad a nosztalgia a jó részek után. 🙂

    És nagyjából kimondja a lényeget: az anyaság minden kérdésében táborok fognak egymásnak feszülni, de nagy valószínűség szerint egyiknél sincs ott a teljes igazság (nyilván most nem alapvetésekről beszélek, mint hogy aktívan ne árts a gyerekednek, de nagyjából ezen kívül minden témában megoszlanak a “hogyan” kérdések). A lényeg: csináld úgy, ahogy nektek jó. Vagy ahogy tudod. Az elején még nagyon arra sincs ráhatása az embernek, hogy hogyan legyen jó, mert a fenének se jó, hogy ordít a gyerek és nem alszik. 😀 Éld túl, élje túl a gyerek is, reménykedj, hogy idővel jobb lesz, és akkor már jók vagytok.

    Egy-két téma, aminek különösen örültem:

    • szoptatás. A szoptatás kapcsán is vannak trendek – volt idő, amikor pl. nem nyomatták ennyire, mint most. Most épp egy olyan hullámban vagyunk, amikor mindenhonnan az folyik (csak hogy stílszerű legyek :D), hogy mennyire fontos az anyatejes táplálás. Egy szoptatni nem tudó, szoptatási averziós vagy szoptatási nehézségekkel küzdő nőnek baromi nagy kudarcélmény tud lenni ez, és akkor a tetejébe még jön a nyomasztás is, hogy háát te nem adod meg a gyerekednek, ami a legjobban kell neki! Ebben a könyvben egy  szoptatni tudó (és szerető!) anyuka írta le, hogy ugyanmár a szoptatást se misztifikáljuk túl. Vagyis nincs azzal semmi gond, ha valaki élvezi a szoptatás előnyeit, sőt, tök jó, és aki szeretne, tegyen meg mindent azért, hogy sikerüljön, de azért nem élet-halál kérdése, és ha több stresszt okoz, mint örömöt, el lehet engedni.

    (Ja, és igen. A szoptatás fáj. Szopás, mondhatni. Persze csak az elején, de ez is egy olyan kis jól rejtegetett titok, amit nem szeretnek hangoztatni az “okos” könyvek, vagy elintézik annyival, hogy valószínűleg rosszul tetted mellre a babát. De hogy ezt amúgy milyen megélni abban a tanácstalan, testileg-lelkileg kimerült állapotban, arról igazán nem írnak.)

    • császármetszés: valószínűleg akkor is helyet kapott volna a könyvben ez a téma, ha a szerző amúgy hüvelyi úton szült volna, de így, hogy kétszeres “császárnőről” van szó, sokkal hitelesebben írt erről. A császármetszés kívülről egészen más, mint belülről. Olyan lelki folyamatokat okoz, amit sosem fog megérteni az, aki nem ment át rajta. Nem azt mondom, hogy mindenki ugyanúgy éli meg, mert nagyon nem, már csak a különböző körülmények miatt sem, de azt azért nem árt tudni, hogy a császármetszés ténye is feldolgozásra váró esemény, akkor is, ha egyébként nem volt traumatikus a dolog. Ezt csak azért mondom, mert ha a környezetünkben valaki császárral szült, valószínűleg akkor is nagyon sok minden zajlik benne lelkileg ennek kapcsán, ha egy szót se szól erről, vagy éppen összességében pozitívan élte meg a dolgot. 

    És itt térnék ki arra, amikor a könyv a legmélyebbre ment… a szerző leírja, hogy a második terhessége során nagyon szeretett volna hüvelyi úton szülni, nagyon készült rá, de ott is császár lett a vége, és ráadásul korababája született, akit vittek a PIC-osztályra, és csak telefonon érdeklődhetett a hogyléte felől… ez a történet nagyon durván összefacsarította a szívem, mert épp elég egyszer megélni, hogy hüvelyi szülésre készülve megcsászároznak, hát még a második szülés során, ami kapcsán nagyon sokan reménykednek egy gyógyító szülésélményben.

    • és ha már császármetszés….Aranyóra: az az esemény, amikor közvetlenül (!) szülés után a babát az anyára teszik, jó esetben ott van az apa is, és zavartalanul együtt lehetnek minimum egy órát. Az aranyórát nagyjából a szoptatással egy szinten emelik piedesztálra a babázós témájú írásokban, és persze hogy szuper, hát naná, ez a jutalma az embernek a félnapos (kilenchónapos :D) szenvedés után. És mivel ennyire túl van misztifikálva, rohadtul fájdalmas, ha valamiért elmarad. A szerző azt is leírja, hogy nyugi, semmi nincs veszve akkor se, ha nem volt. Persze a veszteséget fel kell dolgozni, de nem vagy egyedül, és nem történik tragédia akkor sem, ha elmarad. 

    A könyv jóval többről szól, mint várandósság, szülés és az első időszak, szó van benne a hozzátáplálásról, fejlesztésekről, bölcsiről, hiedelmekről és babonákról, de még a szexről és a kistesó-tervezésről is. 

    Minden témában képviseli ezt a felszabadító álláspontot: nem rontottál el semmit, ha nem a “nagy könyv” szerint csináltál valamit/történt valami. Egyedül talán a fejlesztések kapcsán fejt ki határozott álláspontot: ne várj szakember felkeresésével, ha úgy érzékeled, hogy gond van. Szerintem ez korrekt, és simán belefér az “aktívan ne árts” kategóriába, mert elhanyagolni egy problémát már azért ártásnak is minősülhet. 

    Összességében elég közel áll hozzám, ahogy a szerző gondolkodik. Először is, elég rég rájöttem már, hogy nőként az anyaság témájában nem tudsz jót csinálni, mert BÁRMIT csinálsz, abba valahogy bele fognak kötni. Ha nem vállalsz gyereket, nyilván az a baj… ha meg vállalsz, na ott kezdődik a buli igazán, mert ha túl fiatalon, az a baj, ha túl idősen, az a baj, ha egy gyereked van, az a baj, ha sok gyereked van, az a baj, ha dolgozol a gyerek mellett, az a baj, ha otthon vagy vele, az a… na, érti mindenki. Ebben a könyvben szerepel egy pont ilyen lista, ami felsorolja, miért is szólhatnak meg nőként a gyerekvállalás kapcsán. Mindenért és minden ellenkezőjéért. Így hát, azt gondolom, egyetlen út, ha senkinek nem akar ebben megfelelni az ember, hanem brutál őszinte önismerettel magába néz, és meghozza a döntéseit. És végszónak a témához tegyük hozzá, hogy eleve mekkora kiváltság, amikor egy nő eldöntheti, hogy lesz-e gyereke, és igen, akkor mennyi, nem pedig külső körülmények határozzák meg a dolgot. Már csak ezért se érdemes beszólogatni valakinek, mert sose tudhatjuk, mi van a háttérben.

    És amikor már megvan a gyerek, a beszólásvonat nem áll meg, sőt, akkor kapkodhadsz csak igazán a fejedhez. Én mondjuk friss anyaként azt a tanácsot sem szeretem, hogy “hallgass a megérzéseidre, majd te tudni fogod”. Nem. Az elején nem fogom tudni, amikor totál kimerülten, mindenféle testi-lelki sebekkel a kezembe adnak egy ordító újszülöttet, akiről azt állítják, hogy nemrég még bennem volt, akkor fogalmam sincs, mit kell vele kezdeni. Szóval nem, az elején még nincsenek megérzések, mert meg kell ismerni azt a gyereket, aki még maga is a megszületés sokkjával küzd. A könyv nagyjából azt üzeni, hogy tök oké, hogy fogalmad sincs, tök oké, hogy hibázol (na de mi számít hibának? Ha szereted és életben tartod, az nagyjából a maximum, amit ezekben az időkben nyújthatsz neki 😀 De még a szeretet is viszonylagos, mert nem kevés olyan nő van, akinek az elején még nehezen megy a kötődés. Ez is tök oké, csak éppen rohadt nagy tabu erről beszélni, mert miazhogynemszeretedagyerekedaflkéaf). Majd kialakul, te meg ne vessz el a sok, egymásnak ellentmondó tanács között.  

    Szóval az én lelkemnek nagyon jólesett ez a könyv, minden gyengeségével együtt is, mert egy iszonyúan embertpróbáló időszakban nem tanácsot ad, és azt érezteti, hogy ha ezeket nem tartod be, örök életre megnyomorítod a gyereked, hanem csak kísér, leírja, hogy igen, ez rohadt nehéz, de azért olyan hatalmas nagy tragédiát sem tudsz csinálni, ha nem mindent a nagy könyv szerint csinálsz (ami nincs is, hisz épp ez a lényeg: több “kiskönyv” van, egymásnak totál ellentmondó üzenetekkel…)

    (Azért csak nem bírom ki, hogy némileg ellentmondva mindannak, amit eddig leírtam, idebiggyesszem: olyan nagyot nem tévedhet az ember, ha a legfrissebb kutatásokkal azért tisztában van. Ez nem azt jelenti, hogy ha nem a legfrissebb eredmények alapján altatod a gyereket, egy érzelmi nyomorék lesz felnőtt korára, szóval erre se kell ráfeszülni, de amikor a mai napig olvasok olyat anyukás Facebook csoportban, hogy valaki babonából nem mutatja meg a babának a tükörképét, akkor azért mégis azt gondolom, a hiteles kutatások fontosságát nem árt hangsúlyozni. 😛 Már csak azért sem, mert az információ birtoklása egyébként szorongáscsökkentő hatású – persze egy pontig, ahol az információhalom már szorongásfokozó… na, itt jöhet megint az arany középút. :))

  • Révész Szilvia

    A ​Hópárduc felesége 

    Életem Erőss Zsolttal – Sterczer Hildával beszélget Révész Szilvia

    Ez a kötet tulajdonképpen egy hosszú interjú, nettó két óra alatt végigolvasható, de mégsem bánom, hogy megvettem, mert rengeteg értéket rejt magában.

    Nem tudok többet Erőss Zsoltról, mint az átlagember, de a feleségével láttam egy riportműsort, és már ott nagyon megfogott ez a nő, akivel egészen más az értékrendünk, személyiségünk, mégis (vagy épp ezért?) úgy éreztem, rettentő sokat tanulhatok tőle.

    Csak hogy keretbe helyezzem a könyvet:  Sterczer Hilda és Erőss Zsolt hét évig voltak egy pár, számomra meglepő módon társkeresőn ismerkedtek meg (persze akkor még Zsolt nem volt “celeb”, hisz nem történt meg a balesete, de azért sportember körökben ő már akkor is híresség volt). Két gyerekük született. Kapcsolatuknak Zsolt eltűnése vetett véget a Kancsendzöngán.

    Hilda mesél a megismerkedésünkről, együttélésükről, a gyerekeik születéséről, Zsolt balesetéről, amiben a férfi elvesztette mindkét lábát és persze a haláláról. De ezeknél sokkal többről is: a saját múltjáról, illetve az akkori jelenéről, Zsolt hagyatékáról, a jövőről. (A könyvből még nem derül ki, de azóta új párt is talált magának, akivel talán már össze is házasodtak, vagy hamarosan fognak.)

    Nem fogom lineárisan újramesélni Hilda történetét, hisz ahogy írtam, két órát kell rászánni, ha kíváncsi az ember, hanem kiemelek belőle néhány dolgot, ami személy szerint engem megfogott:

    Ahogy Hilda a hitéhez hozzááll. Istenhívő, keresztény ember, és nekem nagyon szimpatikus volt az ő válasza arra a bizonyos örök kérdésre, amit nem hívő és hívő is előszeretettel feltesz: miért hagyja Isten a sok szenvedést. Hát, ha valakinek, neki aztán joga volt ezt kérdezni…. azt mondja, hogy ő abban hisz, hogy Isten nem akarja, hogy szenvedjünk, de megakadályozni sem tudja, mert ez egy bukott világ, amiben élünk (ezt nem fejti ki, számomra nem is egészen világos, mit ért ez alatt, de nem is ez a lényeg). Viszont szenvedéseiben melléáll Isten, és a biztos jelenlétébe vetett bizalom az, ami átsegíti őt ezekek a nehézségeken. Szerintem ez egy sokkal megerősítőbb hozzáállás, mint az, hogy Isten majd megóv minden bajtól. Én is inkább úgy akarok élni, hogy elfogadom, hogy jönnek majd még rossz dolgok, de van egy erő, ami átsegít mindenen. (Legyen az Isten vagy a saját magamba vetett hitem, vagy más, kinek kinek hite szerint. Nyilván ez utóbbi egy picit magányosabb érzés…)

    Nagyon érdekes volt az, ahogyan Hilda a női szerepeihez állt. Elmondta, hogy van egy nőies, gondoskodó, háttérbe húzódó oldala, és van egy férfias, határozott, vezetői képességekkel megáldott oldala is. A Zsolttal való kapcsolatában mindkettőt tudta működtetni: a közös expedícióikon előbbire volt szükség, ott átadta Zsoltnak a vezetés lehetőségét, ő pedig a hátországot biztosította. Majd amikor otthonmaradt a gyerekekkel, és tovább nem tudta kísérni Zsoltot az expedíciókra, akkor elővette a határozott énjét, és menedzselte az otthoni életüket. Amikor pedig Zsolt is otthon volt, akkor valahogy jó ütemben tudta váltogatni a kettőt: némely “emberi” dologban, kapcsolódásban, érzelmek kifejezésében, szokások alakításában Zsoltnak vezetésre volt szüksége, viszont Hilda nagyon tudatosan és intelligensen bizonyos dolgokban meg átengedte a terepet, amikor az otthoni élet kialakításáról szó volt. Én talán még ilyen példáját nem is láttam annak, hogy valaki ennyire tudatosan megélje női énjének ennyire különböző részeit. Ebben a példában valahogy teljesen értelmetlenné válik mind a “hagyományos nemi szerep”, mind a “progresszív nemi leosztás” kifejezés, mert nagyon jól kiviláglik, hogy mindkettőre szükség lehet egy kapcsolatban, egy életben, és ha az ember figyel magára, az ösztöneire, a párjára, az életre, akkor egyértelmű lesz, mikor melyik válik hangsúlyosabbá.

    Az anyaság témája is megfogott. Egyrészt minden olyan esetnek örülök, amikor ki van mondva, hogy a gyerekvállalás bizony pokoli nehéz sokszor. Jót mosolyogtam a szomszédasszony példáján, aki közölte, hogy a babája kéthetes korában azon gondolkodott, hova is lehetne visszavinni a gyereket…

    Hilda is leírja, hogy beszéljünk már erről, hogy nem, nem könnyű, és nem vagy egyedül, ha néha azt érzed, ezt a gyereket inkább “visszaadnád”, csak hát nincs kinek, úgyhogy csinálod tovább, reménykedve, hogy lesz ennek valami értelme. Ráadásul Hilda nem kis dologról mondott le a gyerekei kiskorában… egyrészt saját szenvedélyéről, másrészt arról, hogy ezt a szenvedélyt a szerelmével űzhesse! És végignézhette, ahogy Zsolt ugyanúgy jár az expedíciókra, míg ő pesztrálja a gyerekeket. De nem is ez az, ami leginkább megfogott Hilda anyaságában, hanem az, hogy amikor már lett volna lehetősége, hogy újra menjen a hegyre, mert elég nagyok lettek a gyerekei, ő felismerte, hogy ez már nem prioritás az anyasága tükrében. Ő tudja a legjobban, hogy a hegymászás mennyire nem életbiztosítás, és felfogta, hogy már egyszerűen nem fontos az, hogy ő odamenjen, és megkockáztassa, hogy a gyerekei elveszítik az anyjukat. Nem tudom ezt elég jól megfogalmazni ahhoz, hogy ne úgy jöjjön le, hogy le kellett mondania valami neki fontos dologról… de azt hiszem, őszintén nem erről van szó, hanem egyszerűen arról, átalakult, hogy mi a fontos. 

    Izgalmas volt az a kép is, amit Zsoltról festett Hilda. Egy iszonyú tehetséges, kitartó ember, akire egy egész ország felnéz. Aki az expedíciókon erős kézzel és határozottan vezet, ám otthon nem képes igazán kifejezni az érzelmeit, nem tudja megfogalmazni, mi van benne. Aki a lábai elvesztése után feláll, újra megy, ezzel egy egész országot inspirál, de a traumájáról nem beszél, évek múlva, egy elszólásból derül csak ki, mennyire feldolgozatlan benne az egész. Az erős férfi, aki meghódítja a hegyet, ám aki képtelen nemet mondani a média megkereséseinek, és bevállal olyan dolgokat is, amik semennyire sem önazonosak számára, csak mert nem akar senkit megsérteni. Szívszorító volt olvasni, hogy bár Hilda menedzselte a megjelenéseit, mégis ő nem látta azt, ahogy állva tapsolva ünneplik a férjét egy-egy előadás után, ő csak várta haza este, és megkapta a fáradt, morózus férfit, akit lemerített ez a hajcihő.

    Természetesen nagyon izgalmas volt belelátni a hegymászós expedíciók világába. Ez aztán végképp távol áll tőlem, semmire nem vágyom kevésbé, mint hidegben, oxigénhiányosan a végkimerülésig hajtani magam egy hegycsúcson, de olvasni szívesen olvasok róla. 🙂
    Abba pedig hátborzongató belegondolni, hogy mivel Hilda maga is hegymászó volt, képben volt azzal, mi mit jelent egy expedíció során, sokkal előbb tudta, mi a helyzet Zsolttal, mint akkor tudta volna, ha egy “mezei” feleség lett volna. Pontosan tudta, hol az a pont, ahol már nem érdemes várni a visszatérést… a média még kérdezgette, hogy hazavárja-e eltűnt férjét, de ő már tisztában volt vele, hogy nincs kit hazavárni.

    Természetesen nagyon tanulságos a könyv a gyász témája kapcsán is. Szépen kirajzolódik az ív (bár a kérdezőnek üzenem, hogy a gyásznak nincsenek szakaszai, ez az elmélet már régen megdőlt…), amit egy gyászoló megél. A poklok poklától, a lakásban éveken át őrizgetett ruhák és felszerelések kerülgetésén át, a gyógyulás útjáig. Tetszett, hogy Hilda el akarta kerülni, hogy identitásává váljon az, hogy ő Zsolt özvegye, és azt akarta, hogy Zsoltra ne mint egy hősi halált halt valakire emlékezzenek, hanem mint arra az inspiráló sportemberre, aki volt. Ebből a gondolatból született meg a Hópárduc Alapítvány, amivel rengeteg fontos és jó dolgot csinálnak Hildáék. 

    A gyász kapcsán került a képbe a terápia is: Hilda sokat mesél arról, hogyan segített neki a pszichológusa, aki egyébként egy elég ismert keresztény pszichológus, Tapolyai Emőke. Itt elég sok minden meglepett, olyan dolgok, amik szerintem szembemennek az általános terápiás gyakorlatokkal (már rögtön az a tény, hogy maga a pszichológus kereste meg Hildát, hogy segíteni szeretne rajta…), de valószínűleg sok terápiában vannak ilyenek, csak azok megmaradnak a kliens és a terapeuta között. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy etikátlan dolgok ezek, inkább csak szokatlannak találtam őket. 

    Irodalomterapeutaként úgy gondolom, szinte minden tevékenységnek, amit űzünk, lehet önismeretfejlesztő hatása, ha képesek vagyunk önreflektíven nézni rá. (Én az olvasás hatásáról tudok sokat, de egy pillanatig se hittem soha, hogy az irodalomban lenne a titkos módszer – nem, az irodalom egy eszköz, a csoda pedig abban az emberben van, aki képes ezzel a szemlélettel nézni olvasmányaira. De ahogy az olvasásra, úgy bármi másra is lehet így nézni – sok hasznos hozadéka lesz.)

    Emiatt nagy örömmel fogadtam, és még bővebben is szívesen megismerkedtem volna azokkal a tapasztalatokkal, amiket Hilda az Alapítvány munkája során szervett a “terápiás falmászás” kapcsán.

    És végül egy nagyon fontos üzenet, amit elviszek Hildától: ne megúszni akarjuk a napokat. Ezt is az alapítványi munkája során fogalmazza meg, ahol azt látja a gyerekeken, hogy megúszni akarják a napokat, élményeket. Kendőzetlen őszinteséggel jelenti ki, hogy a halált úgysem tudjuk megúszni, márpedig mintha minden ilyen megúszás mögött ennek a vágya lenne ott (ez utóbbit már csak én teszem hozzá, némi egzisztencialista éllel). Nem lehet leélni egy életet úgy, hogy mindent csak meg akarunk úszni. Azt mondja, a hegymászás pont ennek a megúszós életszemléletnek megy ellen, hiszen kihívja a sorsot, valami olyat csinál, amivel hatalmas kihívást állít maga elé. A hegyen egy pillanatot se akarhatsz megúszni, mert az életedbe kerülhet. Ez az üzenet nagyon megmaradt bennem, mert hány olyan élethelyzetünk van, amikor tényleg a megúszásra játszunk: legyen az egy nehéz időszak a munkában, a szülőség keményebb periódusai, egy-egy konfliktushelyzet. Ne megúszni akarjuk, hanem álljunk bele a kihívásokba, mert ez a fejlődés egyedüli útja. (Persze azért hozzáteszem azt is, hogy nincs azzal se semmi baj, ha néhanapján a túlélésre játszunk. Azt gondolom, ez a szemlélet nem az erőn felüli megszakadásról szól, hanem egyfajta életfilozófia.)

    Összességében egy olyan ember képe rajzolódik ki a könyvből, aki hosszú úton ment át, rengeteg válsághelyzetet élt meg, és ez az út egy nagyon szilárd értékrendet alakított ki nála. Önmagára önreflektíven tekint, jól látja a saját működési módjait, gyengeségeit és erősségeit, jó értelemben vett önismerettel rendelkezik. Nem magyarázkodik, nem sajnáltatja magát, de nem is kendőzi el, hogy mi a nehéz. Olyan módon céltudatos, hogy az esetleges elveszettségét sem tagadja le. Tulajdonképpen nem kevésbé lehet értékes példakép, mint a férje volt. 

Design a site like this with WordPress.com
Kezdjük el