Pamela Druckerman

Nem ​harap a spenót 

Gyereknevelés francia módra

A könyv kapcsán nagyon fontos tudni, hogy ezt nem egy szakember írta, hanem egy újságíró anyuka. Így szerintem nem gyermeknevelési könyvnek érdemes olvasni, hanem inkább érdekességnek, gondolatébresztőnek. Még akkor is, ha egyébként tekintélyes forrásanyaggal dolgozik, és tényleg lenyűgöző a hivatkozási listája a kötet végén.

Inkább amolyan saját tapasztalat-napló-szórakoztató zsurnalisztika ez a kötet, persze ötleteket lehet kapni belőle, de már a kiindulópontja is sejteti, hogy itt nem elsősorban valódi, evidence-based szakkönyvet olvasunk, hanem inkább egy szenzációhajhász premissza alátámasztását. 

A könyv ugyanis arra vállalkozik, hogy bemutatja a különbségeket az angolszász és a francia gyereknevelési kultúra között. A szerző elmondása szerint a francia gyerekek jól alszanak, jólneveltek, jól esznek, egészségesek, az angolszászak pedig… mindennek az ellentétei. Aha, persze. 🙂 Nyilván a valóság ennél árnyaltabb. 

Ettől még tényleg érdekes ez a koncepció, és ami még érdekesebb volt, hogy próbáltam elhelyezni a magyar szokásokat a spektrum mentén. 

Magyar olvasóként azt gondolom, inkább a francia szokások lesznek ismerősebbek (érdekes módon, a magyar gyerekek mégsem tökéletes kis emberpéldányok, hanem… átlaggyerekek :P), de azért éreztem azt is, hogy kezd hozzánk is begyűrűzni az angolszász szemlélet. 

Szembetűnő, hogy napjaink fő gyereknevelési jelszava, a kötődés meg sem jelenik ebben a kötetben. Ma a kötődő – pontosabb elnevezéssel válaszkész – nevelésen van a hangsúly (ami inkább az angolszász szokásokban manifesztálódik), ami fő célként tűzi ki az egészséges kötődés kialakítását. Hát, ebben a könyvben a cél inkább az, hogy a gyerek minél hamarabb betagozódjon a “civilizált” társadalomba, és kb. minél kevesebb gondot okozzon a szüleinek, akik minél hamarabb és minél több területen folytathassák a gyermektelenként megszokott régebbi életüket. Ilyen értelemben érdekes ezt a kötetet 2023-ban olvasni, még magyarként is, mert ma már itthon is inkább “angolszászosodunk”, azaz igyekszünk válaszkészen nevelni, mert rettegünk tőle, hogy másképp a gyerekünk dezorganizált kötődésű lesz. 

A végefelé már kissé nevetségesnek találtam, hogy minden, amit a franciák csinálnak jó, és minden, amit az angolszászok, káros. Néha érezhető volt a szerző igyekezete, hogy olyan témákban, amikben láthatólag zsigerileg nem ért egyet a franciákkal, is próbálta megtalálni a felmentést, hogy de miért jobb mégis, ahogy ők csinálják (egy példa: persze, a szerző hisz a szoptatás jótékony hatásaiban, de azért megérthetjük a francia nőket is, akik azért nem szoptatnak, mert este meg akarnak inni egy pohárt bort… öhm, what?).

Körülbelül az volt az érzésem, mintha ez a nő azt hinné, vagy azt akarná hinni, hogy a francia szülők minden nevelési momentumot szupertudatosan csinálnak, míg az angolszászok meg csak úgy sodródnak ebben az egészben. Ezen, magyarként, akinek nagyon sok francia “nevelési elv” ismerős volt a gyerekkorából, csak nevettem, pedig annyira nem is vicces. Úgy gondolom, sok mindent maradt ránk a poroszos nevelési elvekből, aminek a használata minden, csak nem tudatos. Körülbelül annyi a célja, hogy engedelmes kis emberkéket faragjanak a gyerekekből, akik a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzák a szüleiknek és egyéb tekintélyszemélyeknek.

Most persze én is sarkítok, de néha azt éreztem, a szerző a saját kisebbségi komplexusaiból és beilleszkedési vágyából magasztalja a franciákat és marasztalja el az angolszászokat. 

Természetesen a konklúzió csakis az lehet, ami bármilyen más, gyerekneveléssel foglalkozó könyv kapcsán: érdemes kiszedni belőle azt, amivel az ember azonosulni tud, a többit meg elvetni, vagy elrakni a megfelelő fiókba.

A fenntartásokkal kezelt könyvből kiragandék néhány (pozitív, illetve negatív előjelű) gondolatot, ami megmaradt:

• hogyan tekintünk a gyereknevelésre? Úgy, mint egy projekt (angolszászok), vagy úgy, mint az élet természetes része (franciák)? Mindkettőnek van előnye és hátránya. Ha a gyerekvállalás projekt, akkor talán tudatosabbak vagyunk, jobban követjük az ajánlásokat, hamarabb visszük fejlesztésre a gyerekünket, ha szükséges. Viszont hamarabb ki is égünk, hiszen ez egy olyan projekt, aminek valójában sosincs vége. Ha a gyerekvállalás projekt, akkor jobban elkülönül a gyerek- és felnőttvilág, hajlamosabbak leszünk gyerekprogramban, illetve felnőttprogramban gondolkodni, így izolálódunk a saját gyerekünktől. Viszont így talán a gyerek nincs is kitéve olyan hatásoknak, amik a fejlődő idegrendszerére negatívan hatnak. Ha projekt, akkor hajlamosabbak leszünk teletömni a gyerek idejét mindenféle stimuláló dologgal, és már óvodában elvárni tőle, hogy olvasni tanuljon, és nem hagyni egyszerűen megélni saját gyerekségét. 
• anyaként mi történik a nőiességünkkel? Elkülönítjük-e az anyukás ruhákat a nőies ruháktól? Felveszünk-e szexi, csinos ruhát, amikor a gyerekünkkel megyünk valahova? (És nyilván ennek minden, egyéb, nem ruhákhoz köthető hozadéka.) 
• az örök kérdés: mikor és hogyan folytatódik a munkavállalás a gyerek születése után, és ehhez hogyan viszonyul a bölcsi. Hát, ugye magyarként ezeket a részeket inkább valamiféle egzotikumként olvastam, mind a három hónap után már dolgozó nő fogalmát, mind a szuper állami bölcsiket, ahol külön bizottság állítja össze az adott évi bölcsis menüt…
• az alvás kapcsán a legmegosztóbb a könyv, ahogy maga az alvás az egyik legsarkallatosabb téma babák esetén. Mások már összeszedettebben kifejtették, mi a gond a könyvvel ezen a ponton, én csak annyit mondanék, hogy sajnos tényleg összemossa a(z általam is elég károsnak és elvetendőnek tartott) sírni hagyós alvástréninget olyan jó dolgokkal, mint hogy néha a gyerek álmában nyöszörög, és ekkor értelemszerűen nem érdemes felébreszteni azzal, hogy felvesszük. És igen, bődületes baromság, hogy mindezt újszülöttkortól ajánlja. És itt tartom nagyon károsnak a könyvet, mert ha valaki ezt a babája megszületése előtt olvassa, akkor totál hamis képet fest arról, mi fog várni rá az első hetekben, és ami még ennél is rosszabb, esetleg valóban megpróbálja alvástréningelni az újszülött csecsemőjét…
• szoptatás: a másik sarkallatos téma babázás kapcsán. Erről azt gondolom, valóban mindenkinek saját döntése, hogy szoptat-e vagy sem, hogy meddig szoptat ésatöbbi. Ám azt gondolom, mégis valahol kötelessége lenne a babaért felelős állami szerveknek (kórház, védőnő, gyerekorvos) informálni a szülőket arról, milyen pozitív hozadékai vannak a szoptatásnak és az anyatejnek. Itt fura módon ez a franciáknál (és tudomásom szerint más fejlett nyugati országokban) mintha nem történne meg, mert fontosabbnak tartják a személyes döntés szabadságát, mint a szoptatás “tukmálását”. Ez számomra fura, és így történhet meg, hogy a francia nőknek fontosabb az esti pohár bor, mint a szoptatás. 

• nagyon tetszett az, hogy a francia gyerekekben nagyon hamar tudatosítják a köszönés fontosságát. Én eddig is fontosnak tartottam, hogy külön köszönjek a gyerekeknek, akár idegen gyerekeknek is, mondjuk a társasház liftjében. Nagyon is értem, hogyan alakul ki az az automatizmus, hogy a gyereket levegőnek nézik a felnőttek, nem tekintik a közösség részének. Ez egy öngerjesztő folyamat, és olyan aprósággal lehet ellene tenni, hogy megpróbáljuk rávenni a gyereket a köszönésre (nyilván több-kevesebb sikerrel, nincsenek illúzióim, hogy ez mindig egyszerű)
• a rugalmas keret. Ezt igazából minden egyes nevelési szakértő elmondja: legyen keret, de azon belül legyen rugalmas. Nem is olyan régen egy beszélgetés során egy perinatális szakember-pszichológus ezt úgy fogalmazta meg, hogy a napi programról a szülő dönt, viszont azon belül nem kell mikromenedzselni a gyereket, élje meg magát, ahogy természetéből fakad. Ezzel már csak önismereti csoportvezetőként is maximálisan azonosulni tudtam, mert ott pontosan ugyanezt csinálom: hozom a keretet, ám abban mindenki úgy vesz részt, ahogy ő szeretne, én bizony senkinek nem fogom megmondani, hogyan vegyen részt egy adott alkalmon. Biztos, hogy nagyon nem könnyű felismerni, hogy mikor van szükség a biztos kezű határozottságra, és mikor a rugalmasságra – csoportvezetőként sem mindig az, és szülőként meg aztán végképp nem.
• a gyerek autonómiája: elengedem-e a gyerekemet négyéves kora körül ottalvós, egyhetes táborba? Szerintem ez még magyarként is elég meredek, de a franciáknak nem okoz gondot. Azt látom, ebben is “angolszászosodunk”, azaz egyre kevésbé engedik el a gyerekeik kezét a szülők. Jó példája ennek, hogy vajon hogy érkezik meg az iskolába a gyerek? Gyalog/tömegközlekedéssel vagy a szülő viszi kocsival? (Oké, legyünk megengedőbbek, mert reggel még korán van… szóval hogy megy haza…? :D) 
• hozzátáplálás: ezt különös érdeklődéssel olvastam, mert nálunk hamarosan aktuális… és igazán mókás volt, ahogy az amerikai szerző rácsodálkozik, hogy a franciák zöldségeket és gyümölcsöket adnak először a gyereknek, nem pedig… darált rizst!! Wtf. 🙂 Itt engem ért igazi kultúrsokk. Tetszett a franciák hozzáállása a gyerekek ételkultúrájának kialakításához, bár az is igaz, magamra nézve körülbelül megugorhatatlan feladatnak láttam, amit ők leművelnek. 😀 Viszont összességében a BLW-elveit véltem felfedezni benne, ami szerintem már itthon is eléggé elterjedt. És itt kifejezetten örültem, hogy nem az angolszászokat követjük a darált rizsükkel… 😀

Látszik tehát, hogy bőven van olyasmi a franciák nevelési elveiben, amivel tudtam azonosulni, de bőven akad olyan is, amivel nem. A köztes térben pedig ott vannak azok a területek, ahol igazából kérdéseket és inspirációt kaptam, hogy egyáltalán gondolkozzak rajta, míg ki nem alakul ebben a saját utunk. Ilyen módon olvasni a könyvet kifejezetten hasznos lehet, ám egyetlen gyereknevelős-bibliának semmiképpen sem ajánlanám…