Michael Shelton: Szexuális ​vonzalom a terápiában – A vágyak kezelése szakemberként

Könyvheti impulzusváráslás volt, mert annyira meglepődtem (kellemesen), hogy egyáltalán létezik ilyen könyv.

Még kellemesebb meglepetés volt, hogy mennyire jó ez a könyv. Nagyon. Nagyon-nagyon. Iszonyú értékes gondolatokat, szemléletet és üzeneteket tartalmaz, és óó, bárcsak minden terapeuta/segítő szakember elolvasná. Mert nagy szükség lenne rá.

Na de miért is – kérdezhetné az egyszeri segítő szakember – hiszen ugyanmár, pontosan tudjuk, hogy a kliens-terapeuta szexuális viszony rossz, ééértem? Mit lehet még erről beszélni? Ó, nagyon is sokat. Pedig az egyszeri segítő szakember, ahogy a könyv elolvasása előtt én is, azt hiszi, hogy elég ennyit tudni, és az már elég lesz ahhoz, hogy ne is merüljön fel a kockázata a kliens-terapeuta szexuális határátlépéseknek. Hiszenhát tudjuk, hogy rossz, és érett, felelősségteljes, maximális önkontrollal rendelkező szakmai személyek vagyunk. Ja, persze.

Szóval ez a könyv fontos. Miért is fontos ennyire? Mert azt unásig jól tudjuk, hogy egy terápiás kapcsolatban (az egyszerűség kedvéért fogom ezt így nevezni, de maga a könyv is megjegyzi, hogy ez alatt mindenfajta segítőt ért, nem csak pszichoterapeutákat) esélyes, hogy megjelenik a kliens részéről vagy szexuális vagy romantikus vonzalom a terapeuta felé. Hiszenhát áttétel, hiszenhát ott van valaki, aki minden szavát issza, és más funkciója sincs, mint segíteni neki – ki ne szerelmesedne bele egy ilyen emberbe?

Megboldogult Stark András tanárom is elmondta, hogy a terapeuta-kliens viszony baromi bizalmas kapcsolat, és hogy sokszor a klienseivel lelkileg közelebb állnak egymáshoz, mint hétköznapi élete szereplőivel, hiszen a kliensekkel olyan intim témákat beszélnek át, amiket még talán a saját feleségével se (legalábbis nem úgy, heti szinten, mint a kliensekkel).

Hogy a fenébe ne lépne be a képbe a vonzalom egy ilyen esetben? A kliens részéről. Ugye. Mert hát a “kis buta kliens” mit sem tud az áttételekről, debezzeg az érett, felelős stb (lásd fentebb) terapeuta pontosan tudja, mi történik itt, pontosan jól átfordítja terápiás haszonba ezeket az érzéseket.

Természetesen lehet ilyen is, és szuperjó, ha ez megtörténik!

De azért ne felejtsük már el, hogy a terapeuta is csak ember. Esendő, közel sem tökéletes, vannak vakfoltjai, érzései, sőt, magánéleti krízisei is.

Jó hosszú bevezetővel végre rá is térek a könyvre, na. 🙂

Legszívesebben az egész könyvet betenném ide értékelésnek, annyira fontos és csodálatos minden szava, de igyekszem valahogy zanzásítani az üzeneteit.

Először is, leszögezi, hogy az, hogy szexuális vagy akár romantikus érzések megjelenhetnek a terapeutában a kliense kapcsán, az egy teljesen normális jelenség. Mert emberek vagyunk, nagy többségben szexuális lények (ofkorz nem mindenki). Az, hogy szexuálisan vonzónak találunk valakit, a világ legtermészetesebb dolga. Ez azért szuper, mert levesz egy jó adag bűntudatot az ember válláról, ha éppen terapeuta, és ilyesmit vesz észre magán: nyugi, rendben vagy, ez még alapvetően nem gond. És még azért is szuper, mert azt is üzeni ezzel, hogy attól még, hogy ezek az érzések megjelennek, egyáltalán nem kell, hogy ebből határsértés is legyen.

A könyv először is bemutatja a határsértő magatartás ciklikus modelljét. Ebben ráismerhetünk a hűtlenségi viszonyok sok elemére, illetve valószínűleg egyéb, szexuális határátlépések modelljére is. Ez azért nagyon hasznos, mert az ember egy kis önreflexióval felismerheti, hol jár éppen a folyamatban. Mondani se kell, minél korábbi lépésnél tartunk, annál könnyebb leállítani és visszafordítani a folyamatot.

Legszívesebben erről is sokkal többet írnék, de akkor csak szemezgetve: ami számomra itt érdekes volt, az a fantáziák megjelenése (ez egyébként a harmadik fázis már). Azt gondolnánk, egy kis ártatlan fantáziálgatás senkinek se árt (és félreértés ne essék, a szerző hangsúlyozza, hogy maguk a szexuális fantáziák teljesen egészséges és normális dolgok, csak ugye itt specifikus esetekről van szó), de innen már sokszor egyenes út vezet a határsértésig.

Ami még fontos lehet, hogy az eső fázis mindig egy vagy több kockázati és vulnerabilitási tényező megjelenése. Vagyis: a szakember életében jelen van valami, ami nyitottá teszi az ilyenfajta határsértésre. Mert bár fentebb poénkodtam vele, de azért reménykedjünk benne, hogy léteznek valóban érett, kiteljesedett, életükkel rendben lévő, felelősségteljes szakemberek, és ott aztán lehet akármennyire vonzó egy kliens, fel se fog merülni realitásként egy szexuális viszony. Kockázati tényezők lehetnek: válás, szerfüggőség, izoláció a szakember életében. Az is fontos gondolat, hogy ezek nem állandó dolgok. Ugyanannál az embernél lehet, hogy egyik életszakaszban nulla kockázati tényező jelentkezik, de tíz év múlva megnő a számuk. Magyarul: az embernek folyamatos önmonitorozásra van szüksége, annak figyelésére, hogy éppen miben van benne. (Hoz egy jó példát is ide, amikor egy szakmai csapatban az egyik szakember jelzi, hogy ő nem vállalná XY klienst, mert úgy érzi, magas kockázata lenne, hogy vonzódni kezd hozzá, magánéleti válsága és egyéb tényezők kapcsán. Hurrá, szuper! Önreflexióból jeles, és még csírájában fojtja el az egész folyamatot.)

A könyv a ciklikus modell minden fázisának külön fejezetet szentel, így jól végigkövethető az egész határsértési folyamat. Azt állítja, minden határsértést megelőznek nem szexuális jellegű határsértések. (Még baromi izgalmas a határátlépés és határsértés közti különbségtétel: előbbi lehet nagyon tudatos és a kliens javát szolgáló, utóbbi mindig ártalmas.)

Ezekkel is azért jó tisztában lenni, mert ha a szakember azt veszi észre, hogy ilyeneket megenged, akkor az nagy figyelmeztető jel lehet. Egy-két példa: megjelenik a testi kontaktus a terápiában, egy-egy ülés elhúzódik, egy-egy ülésért nem kér pénzt a terapeuta (noha korábban teljes árat kért érte). Jól látjuk, hogy ezekből érezhető az a fajta kivitelezés, vonzalom a szakember részéről, ami simán fakadhat a bimbózó szexuális vagy romantikus érzésekből.

Összefoglalóan a könyv legnagyobb része a szexuális határsértéshez vezető folyamatot mutatja be, kitérve a kockázati tényezőkre. Ezekben a fejezetekben kitér arra is, hogy az elkövetőknek nagyjából két csoportja van: vannak a ragadozók (nárcisztikus, pszichopata stb.), akik valóban prédát látnak a kliensekben, és csak kihasználják őket. Azonban az elkövetők nagy része nem ilyen, hanem “átlagember”, mondhatnánk azt is, hogy gyarló, aki valóban azt gondolta, hogy szerelembe esett a klienséve, vagy ha nem is, “nem akart rosszat”, csak képtelen volt megállítani a fent emlegetett ciklikus folyamatot… ez szerintem azért nagyon fontos gondolat, mert valahol szeretnénk úgy látni a világot, hogy aki ilyet elkövet, az mind szörnyeteg, pszichopata állat, egy rohadt alma, akinek a lebuktatásával és eltávolításával maga a probléma is megszűnik. Holott a könyv üzenete pont az, hogy ez nagyon nem így van, és minden segítő szakember ki van téve ennek a kockázatnak, ezért nem nyugodhatunk meg akkor sem, ha jól tudjuk magunkról, hogy nem vagyunk pszichopaták. 😀 Elég egy magánéleti krízis, egy alacsonyra esett önbecsülés, egy kialakuló szerfüggőség, és hopp, védőbástyáink leomlanak a vonzó kliensek ellenében. 🙂

Amiért még szuper ez a könyv, hogy nem áll meg az egyéni felelősségnél. Hangsúlyozza a szervezeti egységek, intézmények, oktatási rendszerek felelősségét is. Sajnos nem fest túl biztató képet sem arról, hogy a kliens-terapeuta szexuális viszonyról mennyit tanítanak a képzéseket (semennyit: hiszen mindenki tudja, hogy egy ilyen viszony rossz, ééértem?), sem arról, hogy a bajba került szakemberek mennyire mennek szupervízióba ezzel a témával, sem azzal, hogy az intézmények hogyan kezelik az ilyen eseteket.

Azért leírja, hogy hogy kéne ezt jól csinálni, aztán kezdjen vele mindenki, amit akar. 🙂

Ír a teljes engedélymegvonás és a rehabilitáció kérdéséről is: vagyis, hogy ha napvilágra kerül egy ilyen eset, létezhet-e olyan, hogy a szakember tovább praktizál. A fenti pszichopata-átlagember vonalat követve elég megengedő attitűdöt vesz fel, azt állítja, hogy igen is létezhet sikeres rehabilitáció, természetesen megfelelő keretek között. (Az egyik javaslata, hogy a kliensek számára legyen elérhető az infó, hogy a terapeutának volt ilyen esete – na tudod, ki menne ezek után az adott szakemberhez mondjuk…:D)

És zárógondolatként, ami még nagyon tetszett: azt írja, hogy azokban az esetekben, ahol megjelenik a terapeutában a szexuális vagy romantikus érzés a kliense felé, és ezt sikeresen kezeli, tehát nem viszi el határsértésig, ám nem is elnyomja/elkerüli, hanem át- és megdolgozza szupervízió és önreflexió segítségével, ott ezeknek (az amúgy normális és emberi érzéseknek) lehet magát a terápiát segítő, illetve a szakembert önismereti útján előrevivő hozadéka is. Ugyanúgy van ez, ahogy a kliens esetében: ha a szakember iránt érzett szerelmét bedolgozzák a terápiába, marha jó önismereti felismerések születhetnek, úgy maga a szakember is dolgozhat a megjelenő érzésekkel. Természetesen nem az adott klienssel (!!!), hanem szupervízióban, a saját folyamatában. Jó lenne hinni, hogy ilyen esetek is léteznek, mert valljuk be, ahol két ember bizalmi kapcsolatban találkozik, ott a szexualitást és a romantikát nem fogjuk tudni letiltani. Hátha nem is kell, és találhatunk erre valami olyan módot, amiben senkinek nem kell megsérülnie, sőt, a javunkra szolgálhat.